Nekem a Peer Gynt gyöngém: szeretem olvas(gat)ni, nézni meg tanítani is. Mindig mutatkozik még egy rétege, mint annak a bizonyos hagymának, és attól nekem könnybe tud lábadni a szemem. Szóval van bennem eredendőnek nevezhető pozitív elfogultság.
Fölteszem, Fazekas István, a nyíregyházi Peer Gynt rendezője is így lehet ezzel; gondolom, színész létére azért akarta éppen ezt megrendezni (és nem, mondjuk, a Furcsa párt vagy az Én és a kisöcsémet), mert régóta birizgálja a darab, éppen úgy, ahogy engem. És most, az előadás láttán úgy gondolom, talán le kéne ülnünk beszélgetni, hogy megtudjam, miben áll ez a birizgálásÉ
A minimáldíszlet (Paseczki Zsolt munkája, akárcsak a jelmez) - kamaraprodukcióról van szó, akárcsak a Krétakör Peer Gyntje esetében - néhány jókora nyersfehér lepel, valamint pár rusztikus bútorféleség, egy-két nagyra tömött párna. Ennyi elég is a világmindenséghez. Ráadásul a színészek jól használják - legalábbis ügyesen: kerül belőlük asztal, koporsó, térelválasztó, sátor, habokon hánykolódó hajó.
Horváth László Attila középkorú Peer Gynt - ez rendben is lehet, a szereplőknek nincs koruk, hiszen az élet mint olyan az ő terepük; akár öregszenek, akár nem, a halál, az úgyis jön a végén. Ibsen nem bíbelődik életkorokkal és időmúlással; a hagymát bontja ő is, akár a főhőse.
A Peer Gyntre könnyen tapadnak a közhelyek, mert sokfelé tart sokféle módon; operál költészettel, filozófiával, (nép)mesével; dől belőle a komédia, a melankólia, a rezignáció és a tragédia; áradnak a példázatok, a summázatok, a megemelt mondatok - és mégis vagy mégsem: nem csinálja előadássá önmagát. Valamit ki kell találni.
Fazekas István rendezése jócskán egyszerűsít, amikor két "életprogram" dichotómiájára építi az előadást. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy Peernek a "légy önmagad!" helyett a "légy elég önmagadnak" "manóparancsát" sikerül csak teljesítenie, és legföljebb a várakozásra berendezkedett Solvejgnél képes elérni a magasabb fokozatot. Márpedig a nyíregyházi előadásban ezt a két szlogent ismételgetik (még a viszonylagos happy endet is ebből keverik ki!), és mintegy illusztrációnak használják az egyes epizódokat meg a fentebb sorolt elemeket - ettől aztán a darabnak csupán horizontális perspektívája támad, mélysége nem.
A pikareszkmesélős jelleg eluralkodik; az egyes fordulatok mintha egymásból következnének, és nem az - itt hiányzó - centrumból. Dovre birodalmában fehér kabátos-napszemüveges manónépség áll vigyázzban velünk szemben - ezek a "manók" lehetnének erőskezű vezér által irányított maffiózók, de egy szelídebb értelmezésben akár egy mai multi készséges "hadserege" is. Nincs szükség rá, hogy megfejtsük - mindegy. A bolondokháza-epizódban a belső mesék elnyomják azt, amiről ez a rész szólna: hogy itt bír császár lenni Peer. A kényszerzubbony-imitációk lejátsszák a főhőst. A legszebb jelenetben, Aase halálában pedig a Peer meséjébe betelepített akciók - húzkodás, forgatás, tologatás stb. - lenyomják a mesét magát; igaz, ebben a színész is ludas, mert maga is túlmozogja, túlintonálja a monológot. Anitra nem kitáncolja Peerből az ékszereket, hanem meglehetősen primitíven kidumálja belőle; varázslásról, bűvölésről szó sincsen. Solvejg pedig majdnem végig a nézőtérről nézi Peer kalandozását - ez a rendezői ötlet teljes egészében megindokolatlan marad. A szokásosnál sokkal többször lép oda Peerhez - mintha kis kalandozásokról, afféle rövidke kiszállásokról lenne szó, nem pedig arról, hogy ez az asszony a várakozásban éli le az életét, akár valóságosak Peer kalandjai, akár nem. Olykor átöltözteti, olykor kikíséri, és például a hagymát is együtt eszegetik, ami igencsak problematikussá teszi e híres eszmefuttatást. Molnár Mariann érdekes színészetéből Solvejgben szinte semmit nem kapunk, leszámítva némi csökkentett üzemmódú rajongást.
Maga Peer Gynt jobbára változatlan figura, hol a népmesei legkisebb fiúra, hol Háry Jánosra emlékeztet - Horváth László Attila egyébként túlhabzó, rengeteg eszközt felvonultató alakításából hiányzik az építkezés, mert az előadásból hiányzik az alapozás. Egy hevenyészett életmese pereg le előttünk, illusztratív tálalásban. Többször színre lépnek félszegen és darabosan táncoló lányok - ez már kínos is tudott lenni.
A nehézkesen és unalmasan csordogáló történetben az Aasét játszó Antal Olga a mesére koncentrál: hirtelen váltásokkal mutat erős érzelmeket és indulatokat "vén szamár" fia habókos történetei hallatán. A Görbe filozofikus alakja egyszerűen elsikkad, akárcsak a szfinx monumentalitásának hatása - a második-harmadik részben már az epizódok is összemosódnak...
Hanem a Gomböntő egy mély és érdekes Peer Gyntből toppan elénk. Hirtelen színes és élénk lesz Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa csodás fordítása: az egyszerre misztikus/mitikus és hétköznapi-ballonkabátos figurát maga a rendező, Fazekas István játssza; baljósság és természetesség keveréke az a szelíd könyörtelenség, mellyel a selejtes embert tereli az "újrahasznosítás" felé, bele a kanálba.
Ami amúgy erre az elkönnyített, legyöngített darabra is erősen ráférne...
Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Vidéki Színházak Találkozója, május 2.
