Sok nemtudás szükségeltetik - és persze sok más egyéb is - ahhoz, hogy jól érezze magát a néző a Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte Figaro házasságán. Sokat segít például, ha lövése sincs arról, hogy Beaumarchais darabjában "cucc" van; vagyis valami, amiről szól. Kapóra jön továbbá, ha kedveli a színházi "mcdonalds"-kaját: darált hús, puha zsömle, hagyma és kecsöp. Nem árt, ha hullafáradt, és az sem, ha az agyát otthon felejtette: gondolkodni itt nem kell, picit sem.
Hamvai Kornél fordítás ürügyén alaposan belenyúlt a szövegbe - az ilyesmi ellen nekem általában semmi kifogásom, sőt -, és sikerrel habosította a monumentális ökörség felé. A szöveg olykor majdnem egészen takarja, hogy nem mond semmit. Kentaur díszletét a magam részéről nemigen tudtam hová tenni - azon kívül, hogy tetszett, úgy gondoltam, ott maradt egy másik előadásról, és belemászkáltak a Figaro szereplői. A jelmezek mutatósak.
A szereplők pedig komplett idióták; van, aki magától hülye, van, akit mások tesznek azzá. Mintha egy gazdag elmegyógyintézetben játszódna a darab: sikongatások, visongások, nagy áááá-k, meg nagy óóóó-k, futkosások, csapkodások, szemforgatások, mórikálások.
Egyetlen rendezői húzás utal arra, hogy Eszenyi akart volna valamit a Figaróval: az, hogy a Vígben is kínálkozó számos színész helyett Anger Zsoltra osztotta a szerepet. Ez akkor látszik igazolódni, amikor az üres színpadon nagy-keserű monológját mondja, ez azonban annyira nem illik az előadás szövetébe, hogy vagy az egyik, vagy a másik fölösleges itt.
Mert különben mindössze annyi történik, hogy gyanúk és cselszövések között futkosva rászedi egymást néhány jobb sorsra amúgy sem nagyon érdemes ember. Kamarás Iván Almavivája komplett paródia, a grófné rossz helyre került rossz időben, és ezen nem győz sajnálkozni, Susana - lefogadom - feleségként is elmegy majd a tűzről pattanás felé (szegény Figaro), Cherubinban Varju Kálmán szomorúan, de legalább hitelesen adja a lúzert. A zenekar meg popritmusban húzza Mozartot, ami azért nem baj, mert úgysem tudnák elénekelni. Amiből ugyancsak vicc és poénkodás születik, a közönség nagyobb örömére.
Az előadás kiállítása gazdag és nagyvonalú, szemre tetszetős. Akárcsak odaát, a Pesti Színházban Esterházy Péter Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című darabja, amelyet a látványmester Szikora János állított színre. Került ide is a Proustban már látott átlátszó plexiszékből, és került szépen Zoób Kati ruháiból is. A szem tehát kiélheti hedonista hajlandóságát - és ez végtére passzol Rubenshez is, Esterházyhoz is.
Rubens meghal - haltában szépen összegyűjti a frappánsabbnál frappánsabb "utolsó mondatokat" (mármint azokat, amelyeket nagy emberek mondtak ki utolsó gyanánt; és a magam részéről fájón hiányoltam a Csehovét: "ich sterbe"...). A mondatbubus Esterházy különben is jó helyen van a színpadon - ugyan nem azért, mert tőrőlmetszett színdarabot ír, hanem mert mondatai, szófordulatai olvasva is teátrálisak, és ezért nézhetők is, nem csak hallgathatók.
Lukács Sándor Rubens szerepében azt a kézenfekvő színészi utat választotta, hogy beledőlt Esterházy szövegébe, és hagyta, hadd diktáljon. Viszont érzékeny füllel tud engedelmeskedni ennek a diktálásnak, akárcsak színpadi ellenpontja, a tudós Gödel, aki Hegedűs D. Géza remek alakításában még az átlagésszel tökéletesen felfoghatatlan elméletét is lenyomja a nézők torkán: nyeljük, mint kacsa a nokedlit.
Ennek a Rubensnek az ő finoman önironizált, mérhetetlenül nagy egójával sem volt csupa méznyalás az élet: hiába festett meg mindent - a tomporokat pedig mindig csak saját kezűleg, ugye -, mégis azt sejtjük, hogy ez az éléshez képest másodlagosnak szánt festés legyűrte az élést. Szikora rendezésében, úgy tűnik, az aszkéta és finnyás Gödel közelebb kerül egy női mellbimbóhoz, mint az élveteg barokk festő. Igaz, úgy vissza is retten tőle, hogy a takarásig meg sem áll.
Az Angyal tetőtől talpig arany, Bacchus tetőtől talpig kövér. Venczel Vera és Juhász István játéka teljesen rendben van. Amint a rezonőrben is, Esterházyban is velejéig otthonos Vallai Péter festősegédje is.
Picinyke probléma van ezzel az elegáns és dús előadással - de ez a picinyke probléma a leglényeget illeti. És - hogy Esterházynál maradjunk - terít bizonyos vajszínű árnyalatot Szikora rendezésére is. Helene-t, Rubens feleségét Petrik Andrea e. h. játssza - és nemcsak a feleséget, hanem a nőt, az asszonyokat, a nemeuklideszit, mindet, a képekről, az álmokból, a vágyakból. Ez a hibátlan alakú és modellméretekkel bíró fiatal lány ügyesen abszolválja azt a nehéz feladatot, hogy természetesen viselje a szőrmebundát és a meztelenséget, hogy egyszerre legyen idézet, a kép képmása, és hús-vér figura.
De aki csak egyetlen Rubens-képet is látott életében, vagy csak egyetlen pillantást vetett egy Rubens-kiállítási plakátra, annyit az is tud, hogy ezek a - nemeuklideszi - nők nem így néztek ki. Szikora rendezett egy Rubens-előadást - rubensi idomok nélkül.
Vígszínház, április 12., és Pesti Színház, április 14.
