Magyar Narancs: Kezdjük a társulattal. Gyorsan elült a balhé, noha kirúgott tizenhét embert.
Alföldi Róbert: Tényleg gyorsan elült. És nem kirúgtam, hanem nem hosszabbítottam meg a szerződésüket. És nem tizenhétnek, hanem tizennyolcnak. És noha pokolian nehéz volt, végül senki nem akadt, aki "durván" ment volna ki ebből a szobából. Nézze, Jordán is elmondta, éppen magának, hogy neki is hozzá kellett volna nyúlnia a társulathoz, ha marad... (Lásd interjúnkat: "Én nem változtam", Magyar Narancs, 2007. december 20.) Három ember esetében fordult elő, hogy az én döntésem nem találkozott a társulat belső értékítéletével.
MN: Az egyik Csankó Zoltán volt, igaz?
AR: Igaz.
MN: Nos, ez az enyémmel sem találkozik.
AR: Lehet. Nem állítom, hogy tévedhetetlen vagyok - nagy szerencsémre senki, még az elküldöttek sem kérdőjelezték meg a jogot arra, hogy az igazgató döntsön.
MN: Állítólag olykor olyan helyzetet teremtett, hogy a színésznek kellett nemet mondania: megalázó pénzt kínált, szerep nélkül.
AR: Marhaság. Meg sem engedhetném magunknak, hogy szerep nélkül bármilyen pénzt kínáljak. Azt mondtam: "Nézd, nem újítom meg a szerződésed, de szeretném, ha a futó darabok közül ebben és ebben tovább játszanád a szerepedet." És a beszélgetések után azonnal kimentek a szerződések, hogy mit és mennyiért. Mindenki aláírta.
MN: Kaptak végkielégítést?
AR: Nem. Nem jár.
MN: Szerintem még mindig túl nagy a társulat. Ha tudja előre, hogy végeredményben ilyen szordínós balhé lesz a kirúgásokból, nem rúg ki még tizet?
AR: Nem. Annak, hogy nagyobb maradt a társulat annál, mint amit akartam, oka az is, hogy miután majdnem mindent megnéztem, találtam jobbakat is, mint amire számítottam. A másik: lenullázhatnám a repertoárt, de nem akarom, mert máshol azt láttam, hogy ha ez történik, akkor görcsösen próbálják minél előbb föltölteni, hogy legyen mit játszani. Ebből még senki nem jött ki jól.
MN: Csak azt veszi le, amit Jordán is levenne, ha maradna?
AR: Nem. Annál azért többet. Az Ördögök lefutott, a Lear is nagyjából, a Szilvesztert az előadás minősége miatt veszem le, Az ötödik pecsétet is ízlésokokból.
MN: Szerintem ez utóbbit bírja a közönség, és nem is volt rossz előadás.
AR: Nekem nagyon nem tetszett.
MN: A többi marad?
AR: Marad néhány, ami decemberig kifut, és marad néhány, amibe beállnak olyan színészek, akiket én hoztam ide.
MN: Példák az utóbbira?
AR: A Sopsits rendezte Oidipusz és a Keszég rendezte Mesél a bécsi erdő.
MN: Felsorolná, kik szerződnek ide?
AR: Nem szeretném, mert a társulatnak még nem jelentettem be.
MN: Mindenki tudja, nem?
AR: Igen, nyilván mindenki tudja, de akkor is az a módja, hogy legelőször nekik jelentem be.
MN: Nagy késésben van, hiszen még mindig csak ott tartunk, hogy ki ment, ki maradt. Tudják-e már a színészek, mit fognak játszani, és mennyit fognak keresni?
AR: Nem, még nem - de már ezzel is majdnem készen vagyok, hamarosan kimegy mindenkinek a szerződés, amiben benne lesz, hogy mit játszik és mennyiért.
MN: Hogyan számolja ki, ki mennyit keressen?
AR: Úgy, hogy megnézem, menynyit dolgozik, és - lehet, hogy furcsán hangzik - nekem mennyit ér. A színész nem darabáru.
MN: És hogy néz ki a színész gázsija?
AR: A színész havi pénzt fog kapni. Megmondom előre, mit fog játszani, tudjuk, hogy nagyjából mennyit. És megmondom azt is, hogy mennyiért.
MN: Mi van, ha neki nem tetszik a felajánlott szerep?
AR: Akkor el lehet menni.
MN: Előfordul, hogy egy színész visszaad akár egy főszerepet is.
AR: Mondom: akkor el lehet menni. Hiszen nekem az a dolgom, hogy olyat kínáljak neki, ami szerintem neki való. Az belefér, hogy valaki ezt kevesli - erre lehet azt mondani, hogy idén ez jutott, jövőre igyekszünk nagyobbat találni, vagy azt, hogy ennyire számítok tőle.
MN: Nézzük a gázsit!
AR: Nevet nem mondok, összeget sem.
MN: Hát így nehéz lesz... Összeget legalább...
AR: X színész, mondjuk így, benne lesz két új bemutatóban, ezenkívül sok futó előadásban játszik. Nagyjából kiszámolható, hány előadás lesz ezekből egész évadban. Itt nagyon alacsonyan voltak a kötelező előadásszámok - most sokkal magasabb lesz, és persze mindenkinél más. Ezért, vagyis a kötelező előadásokért kapja a színész a pénzét. Eddig az úgynevezett "tulival" kerestek jól, a kötelezőn felül játszott előadással - ez mostantól nem így lesz.
MN: Összességében tehát X színész többet vagy kevesebbet fog keresni, mint eddig?
AR: Kevesebbet. Viszont havonta valószínűleg többet kap kézhez, mint eddig.
MN: Noha nehéz a színházi helyzet manapság, lehetségesnek tartom, hogy lesz, aki ezt nem fogadja el.
AR: Akkor elmegy.
MN: És hogyan pótolja?
AR: Majd kitalálom; az biztos, hogy nem hozok másik színészt. Legföljebb leveszek még előadást.
MN: Mi a helyzet a nem színészekkel? Hatalmas munkatársi gárda dolgozik itt.
AR: Ennek még nem jutottam a végére. Tényleg el vagyok csúszva mindennel, és most az évad, valamint a színészekkel történő konkrét megállapodások a legfontosabbak. Igaz, hogy január eleje óta be lehetett járni ide, de azért ettől az új helyzettől mindenki zavarban volt, kívül és belül. A tulajdonos, a fenntartó - és itt, házon belül is.
MN: Mennyire lát bele a színház gazdálkodásába?
AR: Még nem eléggé, de egyre inkább. Látok már olyan területeket, ahol spórolni lehet.
MN: Ingyen dolgozik?
AR: Nem. Honoráriumot kapok az évad előkészítéséért.
MN: Aláírhat?
AR: Hát ez az... Először fordult elő, hogy van egy átfedési periódus a két igazgató közt. A gyakorlatban semmi nincsen szabályozva. Én rögtön a pályázat kihirdetése után kértem Jordán Tamást, hogy hívjon össze egy társulati ülést, ott bemutatkoztam, mondtam néhány szót. Bizonyos szempontból ez jó volt, más szempontból nem: ahelyett, hogy rögtön egyenként beszéltem volna mindenkivel, az egész társulat előtt jelentettem ki, hogy lesznek változások; ráadásul hoztam magammal néhány embert, miközben itt ültek azokban a székekben... A január-február elég nehéz volt. Ki kellett alakítani egy bizalmi helyzetet, amelyben esetenként fájdalommal vagy sérelemmel, de félelem nélkül tudunk beszélni egymással. Januárban például az is előfordult, hogy elkezdtem hőbörögni valamin - Jordán állított le, hogy ennek nincs értelme, és igaza volt; azóta normális stílusban és menetben megy minden. Persze akadnak problémák és konfliktusok, de ez megúszhatatlan. Nagyjából március közepe óta tudok igazán dolgozni itt - hiszen közben még rendeztem egy Don Carlost, és a Bárkában is le kellett zárni a dolgokat. És sietnem kellett: a távozókkal például úgy kellett beszélnem, hogy még el tudjanak menni máshová. De még ezzel sem végeztem.
MN: A műszakban is vannak változások? Erre többen panaszkodtak, mondván: túl nagy úr a műszak, a tárak...
AR: Nem túl nagy úr, csak nehéz betartani a törvényes munkavégzés előírásait, hiszen a színház szabálytalan üzem. De meg fogunk állapodni, mégpedig úgy, hogy a színház művészi működése az első, és a törvényeket is betartsuk.
MN: A falon nagy csomagolópapír. Rajta a bemutatók. Ezt tudják-e már az érintettek?
AR: Igen, ők tudják, de még ezt sem jelentettem be "hivatalosan". A rendezők persze tudják, hiszen ők osztottak szerepet. És meg kell jegyeznem, hogy ezekkel az én kortársaimmal, ezekkel a szabadgondolkodó, markáns elképzelésekkel bíró rendezőkkel nem volt egyszerű összehozni a szereposztásokat. Én, ugye, meglehetősen "gyorstüzelésű" ember vagyok. Ezért aztán baromi nehezen értem meg a mások tökölődését, pedig csak arról van szó, hogy ők mindent nagyon alaposan végiggondolnak előre, és ez időbe telik. Igaz, éppen azért hívom őket, mert van saját világuk - ez egyébként az új színészekre is vonatkozik. Méghozzá számomra adott esetben ismeretlen saját világuk. És úgy érzem, nagy szükségem van rá, hogy egy ilyen közeg vegyen körül, hogy ismeretlen impulzusok érjenek, hogy új kihívásokkal kelljen szembenéznem.
MN: Mindeddig nemigen dolgozott csapatban. Most muszáj lesz.
AR: Így van. Éppen ezért kell olyanokkal dolgoznom, akik mernek nemet mondani, mernek vitatkozni. Ráadásul azért is megengedhetik maguknak, hogy szuverének legyenek, mert egyébként nincsenek munkagondjaik.
MN: Kikről is beszélünk?
AR: A rendezőkről: Mundruczóról, Zsótérról, Balázs Zoltánról, Valló Péterről; de beszélünk a színészekről is, például Rába Rolandról, Péterfy Boriról. Sőt: beszélünk a főiskolásokról is, akiket a tanáraik úgy neveltek, hogy legyen saját véleményük. Három fiatalt szerződtetek a tavaly végzett Ascher-Novák-osztályból, ötöt az idén végző Zsámbéki-osztályból és egyet Kaposvárról. Meg is lepődtem... Erre nekem is nagy szükségem van - kicsit untam már magam.
MN: Az igazgatásba a Bárkában már beletanult?
AR: Azt hiszem, igen. Volt mit tanulnom. Ráadásul - sok fiatal van itt - egy kicsit apának is kell lenni.
MN: Na, hiszen! Alkalmas maga erre?
AR: Szerintem igen. Hideg-korlátozó apa vagyok. Semmi meleg-megengedő...
MN: Pályázatot írni könnyű: beleír jól csengő neveket, akik utána erre se néznek. Most megpróbálja becserkészni őket. Érte már csalódás? Kellett máris kompromisszumot kötnie a pályázathoz képest?
AR: Csalódás nem ért. Azokat kértem föl, akiket a pályázatban is említettem, és el kellett fogadnom, hogy ketten is vannak, akik nem érnek rá, hiszen már teli a naptáruk. És kellett kompromisszumot kötnöm, igen; egyet: hármat fogok rendezni itt a következő évadban.
MN: Hány bemutatóból?
AR: Hétből. Illetve remélem, több lesz; számítok arra, hogy a sok lelkes fiatal majd létrehoz produkciókat, és ha sikerül, azokat is bemutatjuk.
MN: Ez majdnem a fele. Elég sok, mit mondjak.
AR: Igen, tényleg sok. Kettőt szerettem volna - ennyi egyébként ahhoz is kell, hogy alaposan megismerjem munka közben a színészeket. A harmadik úgy adódott, hogy - éppen az időbeli megcsúszás miatt is - nem tudtam fölkérni olyan rendezőt, akit művészi megalkuvás nélkül kaphattam volna. Igaz, ilyenformán sok ígéretem van a jövőre nézvést, ami nagyon jó, mert amint ezzel az évaddal készen vagyunk, hozzá is látok a következőhöz... És akkor döntenem kellett: hívok valakit csak azért, mert épp ráér, vagy megrendezem én. Az utóbbi mellett döntöttem, mert ezt tartottam kisebb kompromisszumnak. Bár nyilván kapok majd a pofámra érte.
MN: Némi joggal...
AR: Lehet. Noha a Bárkában kipróbáltam a másik utat is; úgy gondoltam, ne én nyomuljak, rendezzenek mások - és nemigen jött be. Muszáj sokat találkoznom a színészekkel, és nem a büfében vagy a folyosón, hanem munka közben, a színpadon.
MN: Az kétségtelen, hogy ideje lenne társulatot kovácsolni ebből a színészgárdából.
AR: Ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy ez művészileg nem volt társulat, de emberileg...
MN: Az kit érdekel, hogy az emberek jóban vannak a büfében? Én az előadásokat nézem. Lássuk a bemutatókat! Első A jég. Miért kerül ide?
AR: Mert nagyon jó és fontos előadásnak tartom. Három hétig fogja próbálni Mundruczó, lesznek benne új szereplők, a nemzetis társulat tagjai. Az azért nagyon jól jönne, ha a krétakörös szellemiség betenné ide a lábát, nem?
MN: Utána?
AR: Euripidész: Oresztész. Ezt én rendezem.
MN: De hát megy az Oidipusz.
AR: Nem baj, sőt, nagyon jó. Össze is szeretném valahogy hozni a kettőt. Az Oresztészt egyébként hozzákapcsoljuk a Szépművészeti Múzeumhoz: százéves lesz az antik gyűjtemény, lesz egy hatalmas nemzetközi konferencia, és akkor lesz a bemutató is. Igyekszem magam tartani a pályázatban leírtakhoz; ott is szerepel, hogy bizonyos "sötét foltokat", kevéssé ismert darabokat szeretnénk bemutatni. Ne mondja már, hogy bele lehet kötni abba, ha Oresztészt játszunk, Racine-tól az Atáliát (ezt Valló Péter rendezi) vagy Botho Strausstól a Parkot (ezt megint én). A Shakespeare "melletti" Webstert, az ő Amalfiját is bemutatjuk Balázs Zoltán rendezésében, és egy Beckett-darabot is, ezt Zsótér Sándor rendezi. Nem azért akarom ezeket a darabokat, mert ezeket nem nagyon szokták játszani, hanem mert a rendezők, akiket felkértem, ezeket szeretnék megrendezni. Nyilván azért, mert ők is úgy vélik, hogy ezekből élő színházat lehet csinálni. De erről is korai beszélni, hiszen a társulatnak még ezt sem mondtam.
MN: Eléggé nevetséges, ha április közepén nem lenne publikus a következő évad... Magyar darab nem is lesz? Leszedik a fejét.
AR: De lesz; bemutatjuk a János vitézt, mármint a Kacsóh Pongrácét. Két szereposztásban.
MN: Miért?
AR: Mert úgy tervezem - ezt is én rendezem -, hogy lesz egy fiatal és egy "öreg" szereposztás. Egy harmincas évei végén járó Jancsi, meg egy húszéves. Egy ötvenes francia király, meg egy hetvenes.
MN: Érdekelne, mennyire látja ezt a bemutatótervet összehangzónak egy úgynevezett "nemzeti színházi koncepcióval". Van-e különleges hivatása ennek a kiemelt dotációval működő színháznak?
AR: Van hát. Szerintem például feladata, hogy ilyen, első látásra talán különlegesnek vagy kevéssé ismertnek tűnő darabokat mutasson be. Legyen expresszív, legyen nyitott. Mutasson felelősséget a színházi kultúra egésze iránt; közvetítse, mi zajlik ma a határokon túl. Legyen színházi központ és középpont - de ehhez nem szónoklatokon, hanem az előadások minőségén át vezet az út. Ma nem a nemzeti identitás vagy a nemzeti nyelv kinyilvánításáért kell harcolni - ezt elődeink már sikerrel megvívták.
MN: És hol van a mi nemzeti drámairodalmunk?
AR: Megvan, köszöni. Nem hiszem, hogy a három magyar klaszszikus műsoron tartásával kellene abszolválni ezt a feladatot. És ezek is műsorra kerülnek, természetesen, ha valamelyik rendezőt éppen a Bánk bán vagy a Tragédia érdekli.
MN: A pályázatban sok és sokféle együttműködésről volt szó. Ebből mi látszik már?
AR: Egyelőre semmi. De könyörgöm, egyelőre az évadot tervezzük! És beszélgetünk a lehetséges partnerekkel: a MűPával, a Tavaszi Fesztivállal, esetleg a Ludwiggal...
MN: Fognak jönni a nagy külföldi durranások?
AR: Egyelőre a kolozsvári Ványa bácsi, Serban rendezése látszik valószínűnek. Szeretném, ha legalább ötször eljátszanák itt. De mutatkozik valami a Comédie Francaise-zel is: két olyan Moliére-t turnéztatnak, amiket egy fiatal őrült bolgár rendezett... Jó lenne oda kivinni a Tartuffe-öt...
MN: Lenne rá közönség? Mármint Serban Ványa bácsijára? Folyik az újféle közönségtoborzás?
AR: Persze hogy lenne. És nem a közönségtoborzás, hanem a háttérmunka folyik: augusztusban szeretnénk egy imázskampányt, ezt készítik most elő azok, akiknek ez a dolguk.
MN: Mit tudunk a szereposztásokról?
AR: Sokat tudunk, de mivel ezt sem mondtam még el a társulatnak, most sem mondhatom el.
MN: De én tudok sok mindent.
AR: Magánügy.
MN: Gondolom, az újonnan szerződtetett színészeknek főszerepet szán.
AR: Többüknek, igen.
MN: Úgy hírlik, Rába Roland lesz Oresztész, és Péterfy Bori Elektra.
AR: Így hírlik?
MN: Törőcsik Mari nagy szerepet vállalt.
AR: Igen, nagyon boldog vagyok: tényleg elvállalt egy nagy és fontos szerepet az Amalfiban.
MN: Megkapja a maga főszerepét Nagy Mari és Tompos Kátya is?
AR: Igen.
MN: A jövő évi bemutatók összképe sajátos. Több alig ismert darab lesz, viszont a legnagyobb drámaírók hiányoznak; nem lesz kortárs magyar szerző, de magyar klasszikus is csak félig-meddig. Ez lenne a Nemzeti feladata?
AR: Most éppen ez a feladata, igen. Hogy ha valaki meghallja, hogy Atália vagy Park, akkor megkérdezze, hogy "az mi?".
MN: Ha hosszú időre tervez, ez voltaképpen megengedhető. De az is kérdéses, hogy a pályázatban elnyert öt évet kitölti-e. Elképzelhető-e, hogy nem tölti ki?
AR: Igen. De hadd tegyek ehhez hozzá valamit. A helyzetemen biztos nem ront, ha addig, amíg itt vagyok, egy érdekes, élő és a közönség által látogatott színházat vezetek. Lehet, hogy nem javít, de hogy nem ront, az biztos.
MN: Politikai kinevezettnek tekinti magát?
AR: Én nem, de tudomásul veszem, hogy többen így gondolják. Én úgy gondolom, hogy az a bizonyos szakmai kuratórium döntött. Nem akárkik ültek benne.
MN: Már Jordán Tamás is azt ígérte, hogy kinyitja az épületet: nappal is élet lesz benne. Maga ki fogja nyitni?
AR: Igen, bár baromi nehéz. Tényleg egy kávéházzal lenne a legegyszerűbb, de vannak más elképzelések is - törjük rajta a fejünket. Ugyanis még hét közben is járnak erre, de hét végén ez a környék nagyon megélénkül. Mindenképpen akarunk különféle előadásokat, felolvasó színházakat, más, nem közvetlenül színházi eseményeket. De most az évadot kell elindítani.
MN: Van egy hangulatosan rendetlen irodája a folyosó végén, Balikó Tamás neve van rá kiírva. Nem hodály, viszont a Dunára néz. Menynyit van itt?
AR: Bejövök tízre, és ha nem játszom, estig itt vagyok. Szeretek bejönni, szeretek itt lenni. Jönnek sokan, én is mászkálok, beszélgetek, nézelődöm. Élvezem, hogy mindenki teszi a dolgát.
