Gothár Péter másfél évtized után tért vissza Kaposvárra. Talált ott még ismerőst, bár bizonyára nem azt keresett - rendezni jött. Kleist Amphitryonjából készített mulatságos, nevetséges, tragikus és rezignált előadást. Four in one.
És tisztát és áttekinthetőt - de hát ez már Gothár sajátja; a maga tervezte játéktérben kétoldalt világos kubusok, odafönt fehér lepel - olykor odalent is fehér lepel -, középre sötét vaslépcső ereszkedik. Ezen közlekednek alá a pucér istenek, Jupiter és szolgája, Hermész, hogy felöltve Amphitryon és Sosias alakját emberi gyönyöröknek hódoljanak. Hétvégi kiruccanás az isteni drillből - ennyi és nem több a szándékuk. Ja, és Jupiternél még a nagy fene meglöttyenés; az Alkméné gerjesztette nemi vágy. Az evidens gonoszság pedig csak később lopja be magát a történetbe - ez az isten gonosz ember, vagy mi.
Tükörjáték és tükörkonfliktusok: minden visszatetszik és visszahangzik egymásban; mintha geometriai alapképlet szervezné az előadást. Sosias, Amphitryon szolgája a gazda hazatértének hírét hozza - Znamenák István első remek bohócbetétje az a jelenet, amikor elpróbálja, hogyan is fogja elmesélni Alkménének azt a diadalmas ütközetet, amelyből egyetlen pillanatot sem látott ("Megittuk, amit megkövetelt a haza") -, és máris belebotlik a másik Sosiasba, aki jól eltángálja. Ez mulatságos; ráadásul mi, nézők informálódunk az alaphelyzetről.
Az már kissé bárányfelhős, amikor az ál-Amphitryon a szerelmes éjszaka után távozik Alkménétől - Kovács Zsolt pragmatikus-cinikus Jupiterje istenit kefélt, és utójátékul kiélvezi a nő becsapottságát, melyről az még mit sem tud. Jupiter hiú fráter: egyfolytában célozgat Alkménének önnön isteni voltára; szeretné, hogy a nő megérezze vagy megsejtse, hogy jobb és több kerítette a hatalmába, mint szerelmes férje - de Alkméné nem érti el a célzásokat. Hanem szerelmes odaadással örül férje hazatértének - vagyis annak a férfinak, akit a férjének hisz. Rácz Panni végzős kaposvári színinövendék játssza a fiatal, naiv és tiszta asszonyt. Jelenetről jelenetre szépen oldja meg nehéz feladatát, csak éppen a kötések nem egyértelműek még; az ugyanis, hogy ugyanaz a nő rajong és bizonykodik, majd roppan össze a kétségek, a bűntudat és a becsapottság súlya alatt végzetesen.
Amikor ugyanis betoppan az igazi Amphitryon, Kleist drámájában - és Forgách András gördülékeny szövegében - még mindig a vígjáték dominál, csak éppen Gothár rendezésében tapintható egyre több penge. Kocsis Pál Amphitryonja ugyanis csöppet sincs vicces kedvében, amikor a kemény csata után hazatér, és asszonya mosolygós "máris?"-sal fogadjaÉ És gyorsan vált gyanakvásba az elképedésből - csakhogy egyelőre hűtlenségre, megcsalásra gyanakszik. Pedig a baj nagyobb: a "ki vagyok én?"-re vész el az egyszerű válasz. És nem az antikvitás idejére datálva, még csak nem is Kleistére, hanem erősen itt, most.
Karácsony Tamás, az ál-Sosiast játszó Merkur ugyanúgy komédiában tartja a maga kis csalását, mint Znamenák a dupla énről szóló történetet. Erősebb, mint a másik, hatalmasabb is - és minden másodpercét kiélvezi az egyenlőtlen fölállásnak. Charis, Sosias felesége Kovács Zsuzsanna alakításában csökkentett üzemmódú felháborodással próbál rendet vágni a zűrzavarban - na persze: akár igazi a férj, akár hamis, az ő dolga ugyanaz, elviselni és a kedvére tenni.
De "odafönt" másképp van: itt egy nagy szerelem, illúziók és idealisztikus vágyak dőlnek romba. És ezt tetézi a látványos megaláztatás: az igazi Amphitryont igazi gonoszsággal - kimért, szenvtelen tónusban - kergeti Jupiter abba a zsákutcába, melynek végén Kocsis Pál hadvezére Jupiterben hajlandó fölismerni Amphitryont. Ezzel nemcsak Alkménére való jogát ismeri el, hanem mintegy lemond önmagáról. Znamenák Sosiasának viccesen bomlott interpretációja Kocsis Amphitryonjánál képtelenség: kettős én nincsen, csak egy, az pedig a másikÉ "Ki vagyok én?"
A háttérben pedig ott a nép; maszkos bábok és szoborrá merevedett emberek nézik némán istenek és emberek egyenlőtlen csatározását. Az istenek játszadoznak, a játék végeztével eltávoznak, felcaplatnak a vaslépcsőn - idelenn az emberek pedig elérnek ahhoz a "boldog véghez", amelyben semmi sem folytatható úgy, ahogy korábban volt.
A kaposvári előadás lényege, hogy ezek a bizonyos egymást feltételező tükörjátékok és tüköreffektek szabott ritmusban következnek egymásra. Alkméné meséjére Amphitryon hitetlen haragja felel; az igazság kiderülésére Alkméné önvádja. Mögöttük ugyanez szolgai intonációban tompábban araszol előre. Ez a ritmus olykor megdöccen, kivált, amikor az egyes alakítások nem állnak azonos súllyal egymással szemben.
A vég megrendítő: Amphitryon a vállára kapja szinte élettelenné roggyant asszonyát, és hatalmas léptekkel rója a teret. Tudja, itt gyerek is van nemzve - és tudja, sehol nem leli már hajdani biztonságát. A kizökkent idő - úgy marad.
Kaposvári Csiky Gergely Színház, február 11.
