Magyar Narancs: Macerás forgatásnak tűnik a Kalandorok - meddig tartott?
Haumann Péter: Huszonnyolc forgatási nap volt - még szerencse, hogy ötven perc alatt lehet repülővel Budapestről Marosvásárhelyre jutni. A legnagyobb kánikulában forgattunk - és mégis csupa jó emlékem van róla. Nagyon jó csapat volt, jó hangulat, rengeteg röhögés. Rudolf Péterrel és Schruff Milánnal jól éreztük és értettük egymást; valahányszor fáradtak voltunk, azonnal játszani kezdtünk, hogy fönn maradjon az adrenalin. Nem leülni, nem csüggedni - inkább kitaláltunk valami édes marhaságot. Ha visszaemlékszem magunkra, így jut eszembe, többes számban: mi.
MN: Magyar road movie készült - egy olyan országban, ahol road, vagyis út is alig van.
HP: Kidől belőle Kelet-Közép-Európa, persze. És szórakoztató - bármilyen akusztikája is van ennek a szónak sokak fülében.
MN: Hogyan döntötte el, hogy elvállalja a szerepet? Ismerte a rendezőt?
HP: Nem. Tetszett a forgatókönyv, és boldog voltam, hogy filmezhetek. Az én filmes pályám meglehetősen viszontagságos volt.
MN: Viszontagságos?! Több mint száz címet láttam a neve mellett... Kard, Emelet, Fekete gyémántok...
HP: Filmet talán ha tízet forgattam a több mint negyven év alatt. Ebből maga most a nagyobbakat említette. A többi tévéfilm - de abból sok volt.
MN: Játszott III. Richárdot - Fehér György rendezte -, Major, Sulyok, Latinovits, Gáti József társaságában...
HP: Az is tévéfilm volt. De nem panaszkodom én, egész jól eltöltöttem az időt mással.
MN: Például azzal, hogy kilenc színháznak volt a tagja...
HP: Tényleg? Várjon csak... 1963-ban - negyvenöt éve! - Debrecen volt az első. Aztán Pécs, a Huszonötödik Színház, a József Attila, a Madách, a Nemzeti, az Arizona, a Radnóti, a Katona... - tényleg kilenc.
MN: De szerintem nem lesz tizedik, mert magának már nincs is hová mennie, mindenütt volt.
HP: Hát nincs.
MN: A Katonában jól érzi magát?
HP: Nem tehetek mást! Már csak a korom miatt sem. Inkább hetven vagyok már, mint hatvan; a nagy szerepek nem erre a korosztályra íródtak. Valamelyest kárpótolom magam olyan előadásokkal, mint a Producerek.
MN: De hát voltak a Katonában olyan előadások, amiket magára hoztak ki: A fösvény, a Paul úr, Az eltört korsó, a Művészet, a Színházcsináló...
HP: Ennyi. A mór megtette kötelességét... És a mór most jelentkezett, hogy részt venne a Macbethben... És lőn: boldogan játszom majd a Kapus szerepét.
MN: És volt a Troilus és Cressida, abban is nagy szerepe volt, és remek előadás volt, Purcarete rendezte.
HP: Purcarete fantasztikus tehetség. Mégis úgy éreztem, tőlem idegen az előadás. Van ilyen.
MN: Ilyen tényleg van; a magafajta all-round színészből - aki ráadásul vérbeli komédiás - manapság viszont nemigen van. Kifogytak vajon?
HP: Dehogy fogytak! Sőt! Egyre többen vannak... De el tudnám képzelni, hogy olykor komolyabb feladatokat is kapjak.
MN: Például?
HP: Például? Házaltam én már O'Neill Hosszú út az éjszakába című darabjával. Senkinek nem kellett - ma már ez lassú és hosszadalmas, ezt mondták. Én meg arra lennék kíváncsi, hogy meg tudok-e még szólalni több száz ember előtt érvényesen anélkül, hogy... De mindegy. Lesznek még jobb évek is.
MN: Mitől ilyen lehangolt?
HP: Mert fásultak, nyugtalanok és türelmetlenek az emberek; ma kétszer vagy inkább háromszor kell valakit hátba vágni ahhoz, hogy megértsen egy színdarabot. Ettől, és még sok más egyébtől olyan vaskosak, kíméletlenek a rendezői megfogalmazások. Erre mondom, hogy sokszor idegen tőlem. Másfelől az is igaz, hogy az emberek már önmagukkal sem foglalkoznak - hogy lenne akkor kedvük, türelmük másokhoz? Bonyolult dolog ez... Ha manapság az ember valamit visszautasít, jobb, ha kétszer is meggondolja, és nemcsak azért, mert akkor legközelebb nem keresik, hanem inkább azért, mert esetleg egy másik embert akadályoz az életében...
MN: Mindig ennyire bizonytalan pálya volt ez?
HP: Dehogy! Amikor én végeztem, mindenkinek le kellett szerződnie valahová - és le is tudott. Pedig nem volt ennyi színház, mint ma. 1970-ben a Huszonötödik Színház neve azért lett huszonötödik, mert tényleg ennyi színház volt az országban - ma pedig sokkal több van csak Budapesten.
MN: Viszonylag rövid időt töltött vidéken a pálya elején. Pedig Pécsen például jó dolga volt, jókat játszott.
HP: Huszonnyolc évesen Eddie Carbonét a Pillantás a hídról-ban... Volt őszítés, voltak ráncok - élettapasztalat csak hiányosan. De hihetetlen segítség volt az a bizalom, amit éreztem.
MN: És ott volt a korszak egyik nagy sikere is: Brecht darabjában Arturo Ui... Utána került Pestre. Igaz, nem rögtön a Madáchba.
HP: Hanem a Huszonötödikbe. Ahol eljátszottam Platón Szókratész védőbeszédét - azóta is játszom.
MN: Egyszer azt mondta, hogy sokszor úgy érezte magát, mint egy láda répa, ami fölött mások alkudoznak... Mennyire van a saját kezében a pálya?
MN: Ha most elkezdenék mesélni, halomra sértenék egy csomó embert. Nem akarom. De Pestre kerülésem például ilyen történet volt. Vittek volna engem rögtön a Madáchba az Arturo Ui sikere után, de mérlegelni kellett, hogy ki hívott, és ez mást hogyan érint, ki fog megsértődni, és abból majd mi lehet - hát vártam. Így kerültem végül a Huszonötödik Színházba... És utána is volt "láda répa" - Aczél György játszott ebben szerepet, de ez is mindegy ma már.
MN: Aztán csak odakerült a Madáchba - előtte kis kerülő a József Attila Színházban. De ott is volt jó, nem?
HP: Egy bukta, egy siker. Én voltam Puskin A kőszobor lépteiben - na hiszen! A kutya testamentuma viszont jó volt...
MN: Aztán a Madách... Ott is volt hideg és meleg.
HP: Bőven.
MN: A Vőlegényben Rudi fogásszal kezdett - az jó kezdésnek tűnik.
HP: Kezdésnek tényleg jó - csak én nem voltam jó. A szám pedig járt... És hát van igazság abban, hogy nehéz úgy színházat vezetni, ha a társulat szembebeszél. Aztán mégis jöttek a Shakespeare-szerepek.
MN: Például Claudius a Hamletben...
HP: Igen, aztán a Sok hűhó-ban Benedek, aztán a Vízkereszt Malvoliója... Ezt nagyon szerettem. Miért bántották a kritikák, fogalmam sincs. Jó munka volt. Az egyik kritikusból később rendező lett. Egy színdarab erejéig. Ma már megint rendez valahol...
MN: Olyan is volt, hogy valamit a kritika és a közönség is szeretett, maga mégsem szerette.
HP: Tényleg volt, nem is egy.
MN: Nagyon zárkózott. Mondja, vannak még mondások, sztorik?
HP: Nincsenek. Ahogy Fészek Klub sincs. Hangtalanok, sivárak a színházi büfék. Kicsi elevenség támad bennük, ha már ittak. Ma már nemigen maradok bent előadás után. Volt színház, ahol nagyon szerettem ott maradni.
MN: A Radnóti volt, igaz?
HP: Igen. Egy ideig.
MN: Aztán onnan is eljött.
HP: Eljött onnan más is. Pedig fantasztikus csapat volt ott, remek színészek. Pici színház volt. Az embernek az volt az érzése, hogy amikor meghajol, beveri a homlokát az erkélybe. Bessenyei mondta egyszer valahol, hogy "nem bírom ezt a díszletet, mert nem merek mély levegőt venni; félek, hogy fölszippantom a bútorokat..." És engem hívtak a Katonába...
MN: Melyik volt a legjobb döntés?
HP: Ahogy vidékről följöttem. Amíg maradtam, és amikor följöttem. Szerencsém is volt. De tettem is érte: már Debrecenből is följártam például a szinkronba, hogy megtanuljam, és bedolgozzam magam. Kilencven forintot kaptam érte, száztízért utaztam. De megérte. Akkor még úgy folyt a munka, hogy amikor egy művészfilmet szinkronizáltunk, előtte megnéztük, megbeszéltük. Ma meg... betoppan valaki, "melyik vagyok én?", "az a kopasz", "és mit csinálok?", "majd megtudod a hanghordozásból..." Emlékszem, egyszer Laurence Olivier-t szinkronizáltam a Haláltáncban. Hát... Lábat töröltem, mielőtt beléptem a stúdióba... Ellestem tőle sok mindent, bámultam minden mozdulatát, a színészetét működtető ritmust. És rövid idő után már tudtam előre, hogy mozdul.
MN: Aztán volt a Hupikék törpikék is.
HP: Volt bizony - és akkor éppen nem ment a bolt. Nem nagyon akartam elvállalni, aztán később hosszú sorozat lett belőle - ez akkor életben tartotta a nevemet.
MN: És mi volt a legrosszabb?
HP: Amikor nem kellettem a Katonába. Évekig a cipőm mellett jártam. De közben legalább lett a Radnóti.
MN: Örült-e, hogy két gyerekéből is színész lett?
HP: Nem tehettem ellene semmit. Érte sem tettem semmit. A hazaérkező apa hozta a hangulatot a délelőtti próbáról. Ebben nőttek föl.
MN: Cserélne velük? Vagy nekik most nehezebb, mint magának annak idején?
HP: Nekik másképp nehéz. Nekem annak idején hat év után volt saját otthonom, szövetkezeti lakás részletre...
MN: Az apja is próbálkozott a színészettel, jól tudom?
HP: Rákosi Szidi iskolájába járt, csak nem bírta pénzzel. És ő is egy lázadó alak volt - ez valahogy végigvonul a családban. Volt egy titokzatos fiók otthon, mindig zárva. És amikor az első sikerem volt, Pécsen, akkor kinyitotta. Régi színházi plakátok voltak benne, előadásokról, amikben ő szerepelt. Addig nem is tudtam, hogy ő is színész akart lenni... Nehezen indultak, nagyon mélyről. Fodrászok voltak, némi művészlélekkel megáldva vagy megverve. Apám festegetett, Vaszarykat másolt; anyám az asztal lapján zongorázott. Polgárok akartak lenni - de a gyerekeket legalább már taníttatták. Apám 82-ig nézhette, mivé lettem, anyám 91-ig.
MN: Mit szeret a legjobban a mostani szerepei közül?
HP: Minden olyant, ami egy kis örömöt okoz.
MN: Zárkózott - holott köztudott, hogy isteni mesélő, teli van remek anekdotákkal. Diplomatikus is, nem mond neveket, konkrétumokat - holott magának igazán nincs mitől tartania. Miért?
HP: Mert rossz lett a világ. Ezért is nem szeretek már magamról beszélni.
MN: Van a Producerekben egy jelenete, amikor egy ketrecben nagyjából öt perc alatt lemozogja és leénekli az egész darabot, alaposan karikírozva a kollégáit - ki-ki listázhatná saját modorosságait a maga "leltárja" alapján. De pokoli fizikai munka. Hogy bírja?
HP: Úgy, hogy kedvem van hozzá. Tizedenynyit is fárasztónak érzek, ha nincs hozzá kedvem.
MN: Olykor biciklivel jár a színházba - nem télen, persze. Sportból?
HP: Meg szórakozásból is. De itthon is van szobabiciklim - és még a táj is suhan, ha beteszek egy videót.
MN: Mire vágyik?
HP: Mire is? Semmire. Szerepre sosem vágytam - játszani vágyom. Meg arra, hogy szeressenek a kollégáim, szeressen a színház. Én sokkal jobban tudok szeretni, mint ahogy engem szeretnek.
