Csáki Judit

Miközben a magyar színházi működés túl-túlnyomó többsége menthetetlenül provinciális, vannak nekünk olyan hajszálereink, amelyek a nemzetközi vérkeringésbe csatlakoznak. Nem mondom, kell némi koncentrált figyelem és búvárkodás ahhoz, hogy az ember ne maradjon le a Szlovén Nemzeti Színház II. Edwardjáról a Katonában, a Peter Zadek rendezte Peer Gyntről a Madách Színházban, vagy a Schaubühne vendégjátékáról és a Korsunovas rendezte Szentivánéjiről a Bárkában (hogy csak az évad eddigi eseményeiből válogassak), de nem lehetetlen, hogy ízelítőt kapjon a színházrajongó abból, hogyan és mit játszanak odakint.

A Budapesti Kamaraszínház három játszóhelyén tizennégy bemutatót tart ebben az évadban. A Tivoli nézőtere a legnagyobb - itt optimális elrendezés esetén elfér annyi ember, amennyi egy normálisnak tekinthető kamaraszínházban. A másik kettő - a Shure és az Ericsson - stúdiószínház.

Lehet, hogy tényleg két ember ez az egy ember. Mindenesetre ki kell várni, amíg például a Nemzeti színpadán a tévés-balhés médiasztár "Stohl Buciról" el lehet hinni, hogy ő Orgon. De ha beletesszük ezt az időt és energiát, kellemes meglepetés is várhat ránk: egy jó színészt látunk. Stohl András negyvenéves.

A Stúdió "K" immár belakta új helyét, a Ráday utcai sarkot; áthozott a pincéből mindent, ami értékes volt, és odahagyta a vaskos-nehézkes lépcsősort. Feljött a felszínre.

A színpadon elegáns étterem - de a horizontális sík vertikálisba fordul: egymás alatt négy szinten játszanak a szereplők; ha egymáshoz beszélnek, felénk fordulnak. A Radnóti Színház szűkös színpadán Bagossy Leventének nemcsak a "helyproblémát" sikerült megoldania, hanem megteremtette azt a teret is, amely pompásan illik Térey János darabjához.

Százéves a magyar kabaré - legalábbis az, amit Nagy Endre nevéhez szoktunk kötni; ilyen ma már nincsen, és hogy milyen lenne, ha lenne mégis, abból néhány szám erejéig kapunk némi ízelítőt a Novák Eszter rendezte produkcióból.

"Forintos ötlet" volt annak idején - nagyjából húsz éve -, hogy a Vígszínház "Zeitstücköt" íratott Arthur Schnitzler Körtánc című darabjából; Kornis Mihálynak a kollégától kölcsönzött frappáns dramaturgiai szerkezetben sikerült felvonultatnia az akkori jelen ismerős típusait, melyek képviselői nyilván minden előadáson ott voltak a nézőtéren is.

Mondanak mindent a most huszonöt éves Katona József Színházra: a magyar színházművészet állócsillaga, a múltból itt ragadt kövület, utazó nagykövetünk, legesleg. Az igazgatóval a negyedszázad néhány pillanatát ragadtuk ki.

A Bárka Színházban bemutatott Viharban sok minden - majdnem minden - megvan, ami ahhoz kell, hogy ne csak megértsük, hanem át is érezzük a mű nagyszerűségét, emelkedett tragikumát, máig ható aktualitását. Balázs Zoltán Osztrovszkij drámájába belesodorja Janácek Kátya Kabanova című operáját is; Gombár Judit ez utóbbihoz tervezett díszletet, mely leginkább egy, a semmibe vezető autópálya-felhajtóra emlékeztet. Alatta nyílások adnak módot gyors mozgásokra - a mögötte levő sejtelmes és végtelen tájat érzékeltető háttérfüggöny és a színváltós-hatásos világítás pedig mintegy az előadásban hullámzó szenvedélyeket erősíti vagy ellenpontozza.

A Krétakör olykor nagyon segítőkész a kritikusokkal: több előadásukba a színházcsinálást, a színészi-színházi alkotást is beépítik, vagyis reflektálnak önmagukra, helyzetükre. A legújabb, a Pestiesti első közelítésben laza színházi szkeccs, közelebbről nézve azonban tudósítás a társulatot foglalkoztató gondokról.

Csizmadia Tibor rendezése a színlap szerint színpadi fantázia - melyik előadás nem az? -, és Ibsen drámája nyomán született, Grieg zenéjére. Nem titkolt cél, hogy színes-szagos-szélesvásznú szórakoztatás öntse el a Líceum udvarát - szerintem nyugodtan fütyülhetnénk kórusban Solvejg dalát az Egri Szimfonikus Zenekar kíséretében, akkor sem követnénk el semmi illetlenséget...