Megértem, és egyet is értek azzal, hogy Eszenyi Enikő jutalomjátékot kapjon anyaszínházában, a Vígben. Kiváló színésznő, rendkívüli tehetséggel és szintén rendkívüli szakmai rutinnal bír; kivételes jelenség a színpadon. És hiteles személyiség - pokolian tud dolgozni. Elbír a hátán egy egész előadást - sokszereplőset akár. Aki színházba jár, tudja: Eszenyinek a színészet halálosan komoly játék. Eszenyire időről időre ki kell hozni egy darabot.
De nem a Lulut. Wedekind különleges műve súlyban és fajsúlyban "pariban" lenne Eszenyi színészetével; de ez a hajó elment, ahogy mondani szokás. Ha Eszenyi játssza Lulut, akkor az bizony nem arról szól - illetve nem szól arról -, amiről a szerző beszél.
Lehet persze próbálkozni azzal, hogy hozzásimítják a darabot a voltaképpeni célhoz: Eszenyi Enikő egész estés szerepléséhez, amikor is az intenzív és hatásos, sokoldalú és fifikás tetszés és női-erotikus ellenállhatatlanság van a középpontban. Ehhez szükség van néhány férfira is, akik körbestatkózzák a nőt, de nem nagyon zavarnak bele az áriájába. Forgács Péter rendezésében sok minden történt ennek érdekében: Füzér Anni jellegtelen díszlete éppen úgy a színésznőt szolgálja, mint parádés és trükkös kosztümjei. Utóbbiak szabása, átlátszósága és áttetszősége, takar is-mutat is játékossága nagy műgondra vall, a színek megkomponálásáról nem is beszélve: a fekete parókához fekete dominacucc, a szőke parókához légies türkizkék költemény, a vörös parókához spanyolvörös "Carmen"-kosztüm dukál. És a férfiak rendre olvadoznak és hullanak bele a csapdába serényen: ki ártatlanul, ki bűnösen, ki bambán, ki rezignáltan.
És műgondban persze Eszenyi sem marad el: minden mozdulat, póz, nézés és hangsúly gondosan ki van találva; nincs egyetlen pillanat, amikor az alak nem hibátlan, a lábfej nem feszes. Nincs az a lelki mélypont, nincs az a szenvedés, amikor előnytelen lenne a külcsín. Eszenyi minden pillanatban keményen dolgozik az összhatáson - a sajátján, és nem a LuluénÉ Ez utóbbi ugyanis optimális esetben mintegy mellékesen, erőfeszítés nélkül születik meg, és olyan, amilyen: Lulu-azonos. Eszenyinek sikerül fiatalra játszania magát, Lulura már nem maradt művészi energia.
Wedekind ötfelvonásos darabját könyvtárnyi irodalom elemzi, Lulu figuráját is legalább egy alkönyvtárnyi. Ez a nő maga a spontaneitás. Nem a fejében, az agyában - a zsigereiben van a hódítás, a tetszés, az önimádat. Érdeklődésének nemcsak a középpontjában, hanem a perifériáján is önmaga van, a saját teste, a reflektálatlan testiség. Ez hajtja újabb és újabb hódítások felé - a férfiak, de még a nők sem jelentenek mást a számára, mint a hódítás terepét. Ettől pusztító, ettől halálos. Mert nem más, csak test; olyan test, amely az utcáról kefélte föl magát a gazdagságba, a főtanácsosi, orvosi jólétbe, ezért aztán meg tudja azt becsülni. Nem a fej, hanem a test.
Hiába könnyítették el a szöveget és a játékot, hiába a nagy rutiniék és fiatal lelkes színészek száján a Zarathustráról, Nietzschéről, festészetről, szenvedélyről szóló eszmefuttatás nagyjából úgy, mintha az aznap esti menüről társalognának - mégis túl nehéz marad a darab. Túl sok szivárog bele az előadásba ahhoz, hogy ne tűnjék fel: itt bizony nem egy erotikus cunami szalonágytúrájáról van szó, nem egy morális bűnről és bűnhődésről, melynek végén Lulu visszazuhan oda, ahonnan elindult, és ott fejezi be sajnálatosan fiatal életét. Bár Forgács Péter megejtő és pikáns szalondrámává vizezte a mesét, Eszenyi Enikő pedig körültekintően kidolgozta a femme fatale erősen sablonos alakját, mégis belezavarnak az előadásba bizonyos wedekindi mélységek; érthetetlenség és követhetetlenség formájában.
Nem derül ki például, hogyan kerül a történetbe Martha Geschwitz; mert nem derül ki, hogy az első felvonásban elkészült képnek kalandos és fontos sorsa támad. Nota bene: a Geschwitzet játszó Kiss Mari Wedekindből veszi a figurát, ezért akik ismerik a darabot, őt tartják alighanem a leghitelesebbnek, akik meg nem, azok nem is értik.
Nem derül ki az sem, hová - vagyis kihez - kerül a legvégén Lulu; de főleg az nem derül ki, hogy a majdnem minden halott férjről szép summát leakasztó nő mitől csúszott vissza az utcára. Pedig: Eszenyi ebben az utolsó felvonásban, paróka nélkül, pikánsan szakadt fekete ruhában olyan figurát játszik, amelyben a legtermészetesebben van otthon - ebben a részben csak a tangót, a táncot tudnánk feledni, amely persze ugyancsak tökéletes, de sem az előadás addigi formanyelvéhez, sem a konkrét és naturalisztikusan kidolgozott helyzethez nem illik. Eszenyihez illik.
Mennyi kínos közhely, lehasznált színpadi megoldás: a férfiúi meglöttyenéskor a festő kispricceli a tubusból a festéket; a végén a kifeszített lepedőre fröccsen majd Lulu vére, a kettő között pedig sok-sok pislogás, tipegés, affektálás és erőlködés kíséri végig dicstelen útján ezt az asszonyt, aki valamiért nem tudott felnőni, és fogalma sincsen önmagáról.
Hát becsületszóra higgyék el nekem: Wedekind műve nagyszerű dráma.
Pesti Színház, február 1.
