Nekem speciel mindeddig mérsékelten tűnt föl, hogy ebben a Dürrenmatt-darabban a sztori több volna, mint puszta illusztráció a jókora lólábnyi tanulsághoz: nincs olyan, amit egy közösség (az egyes ember és az emberek összessége) pénzért meg nem tesz. Van az a pénz, ahogy a vicc poénja mondja.
A József Attila Színházban eredetileg Galambos Erzsi főszerepelte volna az előadást - és Zsótér Sándor különleges rendezői alkatát ismerve ez minimum érdekes lehetett volna. Az előadást látva azonban már a fantasztikus táncművész, Ladányi Andrea van otthon benne; ő Klára, nem is lehetne senki más. Elsősorban is jelenség: vékony és szigorú, erős és törékeny, egy kemény és tömény sors sűrítménye. A bosszú vezérli vissza Güllen városába, de oda se hederít a körülményekre, az erkölcsi kontextusra, a közösségi aspektusra. Egy történetet jött bevégezni - és bevégzi, kost' was kost'.
Güllen városa pedig épp mélyponton van - ez a mélypont már életforma itt. A polgároknak ruhára sem telik - Benedek Mari fehérnemű-arzenálja pompás keveréke a lepukkantságnak és a tartás megőrzésének -; egyetlen reményük a dúsgazdag és közismerten jótékony öreg hölgy látogatása. Zsótér énekbeszéddel és kórussal dolgozik; egyszerre operásít és antikizál, el- és fölemel - de nem a tanulságot, még kevésbé az üzenetet, hanem elsősorban a történetet, Ill és Claire történetét, akkor és most. Dürrenmatt darabjának unásig ismert zanzája a pénz elembertelenítő erejéről ettől aztán új fényben ragyog: mellékessé válik. Elébe lép a valahai bűn, Ill bűne, és ennek súlyos következménye, a jelenkori bűnhődés, a bosszú.
Ambrus Mari díszlete rikító színekben és geometriai formákban pompázik: egyszerre kalandos és egyszerű. Péterék pajtája és az erdő, emberfák és emberállatok, kötélhágcsó és vasúti sín fér be közéjük, alájuk. A kaput formázó idomok "lába" cipő, mert a cipő, mármint az új cipő nemcsak Illnek beszédes jel, hanem a fölemelkedés jelképe is. A rikítás és a geometriai formák egyszerűsége a játékmódban is jelen van, sőt, a szövegben is. Ungár Júlia dramaturg fordításában "dübörög az ország, és pont Güllen van kakiban"; fölemlegetik Európát, Nicholas Sarkozyt, Angela Merkelt; Klára (Klári!) "gönnolja" Illnek a boldogságot - mint minden rendes antik opusban, most is a mában vagyunk.
A színház máshoz szokott társulata remekül áll Zsótér Sándor rendezői kezére. Kocsis Judit - aki a Negyedik polgár és a kórus tagja - jól énekbeszél, jól énekel, és meggyőzően hozza a "berakott" hajú, ballonkabátos "Zsótér-asszonyt", és a többiek sem maradnak le mögötte. Nagy társulati játék, fegyelmezett jelenlét és odaadó teljesítés van - csupa ritka erény. (Más dolog, hogy a színház közönsége is máshoz van szokva; a premier szakmával bélelt melegsége egy dolog, a hétköznapi előadások pedig egy másik: ezt a produkciót sokan ki fogják kérni maguknak, és ez is természetes. A közönség ízlését legalábbis plurálissá tenni - ehhez sok munka és sok hasonló bemutató szükségesÉ)
Tehát a történetÉ Ill tétován fogadja Klárit, nem sejtvén, mire számíthat, de az első pillanatok után kevélyen és magabiztosan, a mellét csapkodva hirdeti büszkeségét és az egykori románcból fölélesztett férfigőgjét. Pedig Ill - és ezért súlyos, nem csak látványos Méhes László alakítása - mélyebb ponton van, mint Güllen: a vacak kis boltosnak az ő érdektelen családjával együtt nem sok jó jutott az életből. Az ő emlékezetében is afféle zárvány a Klárával megélt szerelem - merthogy szerelem volt, afelől az előadás semmi kétséget nem hagy. Nem is hagyhat: ezért ősbűn a bűn, az árulás. Ezért megbocsáthatatlan, amit Ill a teherbe esett lánnyal tett: hazugságok, hamis tanúzások révén kiebrudaltatta a városból. Méhes Illje Klára bejelentésétől kezdve végigjárja a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, az önmegvetés és a büntetésbe való beletörődés összes stációját. Kálváriát.
Mert az, hogy a pénzszagra fölélénkülő város polgárai költekezni kezdenek, és önmaguk megnyugtatására egymás után erkölcsi ítéletet mondanak-mutatnak Ill felett, még csak a kezdet. Amikor Ill rádöbben, hogy polgártársai éppen úgy fordulnak most ellene, mint hajdan Klára ellen, már nem menekül, hanem ezt a bizonyos utat bejárva maga megy a végzete elé. Kijár neki még néhány gyöngéd emlékezés az asszonnyal, akiben már szinte semmi nem igazi, minden mű - csak a belső izzás, az örökre megvett összetartozás, az igazi még. A végére - Ill halála előtt - a két ember ismét szereti egymást. Ill felszabadult, és ebbe belehal. Formátumra tett szert, felmagasztosult a bűnhődésben - és Klára, ez a roncs asszony magához emeli.
Arcok válnak ki a tömegből. Jó kabinetalakítások - Ömböli Pál és Háda János két vak kasztráltja, Vándor Éva szenvtelen Illnéje, Szabó Kimmel Tamás igen ismerős, agilis új-undok polgármestere. És a legélesebben Friedenthal Zoltán Tanáráé, aki ágál még, részegen skandálja elveit a humanizmusról - de az ő lábán is ott az új cipő.
Érzelmes, gazdag előadás.
József Attila Színház, január 13.
