Ritka tudatos és reflektált szerzővel van dolgunk: a darab írója, Ödön von Horváth nemcsak azt tudta, mit csinál, hanem azt is, hogy miért, sőt, még azt is, hogy mi célból. A Katona József Színház bemutatójához készült, ismét példás műsorfüzetből (szerkesztette és a szövegeket fordította Ungár Júlia) lényeges információkat kapunk a darab kontextusáról és arról is, hogyan illeszkedik ez a dráma a fiatalon meghalt író életművébe.
A darabot az író mély és konkrét felháborodása ihlette; ebben az értelemben tehát Zeitstückről van szó. A "népszövetségi bizottság" 1929-ben a leánykereskedelem társadalmi hátterének, a probléma megoldásának vizsgálata helyett a módszerek iránt érdeklődött leginkább, vagyis látszattevékenységbe menekült, vagyis önigazolással foglalkozott, vagyis nem csinált semmit, de azt igen nagy garral.
A másik motívum, vagyis a darabnak az életműben elfoglalt helye felől ugyancsak a műsorfüzet egyik paszszusa tudósít, viccesen pontosan: "Ödön von Horváth utolsó darabja az áttörés, a nagy sikerek előtt." A figurák ismerősek: Ferdinand, a Kisaszszony, Louise, Alfred és a többiek nemcsak itt és nemcsak a Mesél a bécsi erdőben tűnnek föl, hanem különféle alakváltozatokban más darabokban is, hiszen őket találta a szerző a legalkalmasabbnak arra, hogy általuk, ahogy mondja, "megfossza a tudatot az álarcoktól".
A Mit csinál a kongresszus? kétfelől kísérli meg ezt, és ez a két megközelítés dramaturgiailag nem forr össze. Az első részben egy kompakt történetben, egy nagyvárosi életképben négy-öt figura sorsának összefonódása révén bontakozik ki, hogyan küzd és szenved és életélvez a berlini kispolgár, legyen kurva, strici, eszmék megszállottja vagy a városban szerencsét próbáló fiatal. A melodramatikus és komikus felhangokkal is terhelt sztorinak legalább két középpontja van: az idősebb kurva, Luise lecsúszása és a Kisasszony felkapaszkodása, valamint a városba érkező értetlen és az élet szerencsejátékában igencsak kezdő Ferdinand találkozása stricivé lett bátyjával, Alfreddal. A nagy ötletben már ketten vannak: exportálni szeretnék a Kisasszonyt Dél-Amerikába.
De a kongresszus éppen ezt az immár tömeges és baljós társadalmi problémát tűzi napirendjére, ezért a Kisasszony sorsa országos üggyé válik. Illetve dehogy válik azzá: ingyen zabálásba fúl. A darab itt egy politikai életképbe megy át; mintegy önmagától fordul karikatúrába; az első részben megismert szereplők sorsa a politizálás mellékes tárgya immár. Az üzenet, a cél legyűri a dramaturgiai konstrukciót, a bohózati intonáció maga alá temeti a figurákat is. Totál van; egy nagy egészbe torkollik minden szál, egy tablóba áll bele minden figura.
Ez a totál Ascher Tamásnál persze számos izgalmas, hatásos részletből áll össze. Ascher igazán nem tartozik a tendenciózus, aktualizálós, áthallásos rendezők közé - ő rendre a helyzetek és a figurák elemzése, a részletek összeillesztése révén éri el, hogy előadásai mindig nyernek egy lényeges dimenziót a mában is. Nincs ez másként most sem: mintha a hétköznapi valóság játszana a rendező kezére (és nem fordítva), olyan valóságos, jelenkori és lesújtó a kongresszusi bacchanália. A Katona társulatának krémje teszi oda magát egy-egy karakterfigurában, és mind kiválóan teljesít: sok néma jelenlét, odaadó színpadi létezés a dolguk; együtt kell létrehozniuk a cinikus, haszonleső, alkalmatlan bagázs fenyegető és nevetséges atmoszféráját. Ki-ki csavar a gépezetben: Rezes Judit, Máté Gábor, Szacsvay László, Újlaki Dénes, Bezerédi Zoltán, Bán János, Vajdai Vilmos és az egyetemisták. Mit mondjak, lenyűgöző statisztéria!
A történet első részében nemcsak jelenség, hanem sors és figura is jut a színészeknek: "nodi Eszter lassan talál bele Luise Gift fájdalmas közönségességébe, de mire felfogja, hogy őt itt dobták a fiatal Kisasszony kedvéért, már otthon van a nő szegényes-fájdalmas, beteg életében. Keresztes Tamás sápadtra mázolva üt el a berlini "sűrűtől", éppen csak a borzadásig, az értetlenség elmélyítéséig jut, nem lesz ő itthon soha ebben a közegben. Örök balek, elsősorban is Kocsis Gergely rutinié Alfredjának a balekja, meg szerelmi balek is, a Kisasszonyé, akit Tenki Réka e. h. igen ígéretesen alakít, megelőlegezve több Ödön von Horváth-hősnőt.
A két rész és a két közeg közt az eszme fölkent lovagja, a Hajduk Károly játszotta Schminke lehet a kapocs, aki szemét csak a legmagasabb és legáltalánosabb társadalmi igazságokra vetve rendre leszerepel a hétköznapi próbákon. Nem a figurát, inkább a szerepet végzik ki idő előtt (vagy épp idejében?), hogy aztán később szelleme ágáljon tovább a színpadon - ezzel az abszurd csavarral az író végképp hazavágja művének dramaturgiájátÉ
És Ascher rendezése paradox módon teszi ugyanezt: a rá és a Katonára jellemző minuciózus rekonstrukcióval mintegy agyonnyomódik a gyönge lábakon álló darab. Széttrancsírozódik az erős színészi jelenlét és a kongresszusi jelenet mai konnotációi alatt.
Katona József Színház, december 14.
