Szívjunk együtt! - Spiró György - Másik János: Ahogy tesszük (Színház)

  • Csáki Judit
  • 2008.01.17 00:00

Zene

Az Ahogy tesszük állítólag megbukott annak idején: majdnem húsz évvel ezelőtt mutatták be az ezerszemélyes Vígszínházban (ment harmincvalahányszor, látta harmincvalahányezer néző; nem csoda, hogy bárkivel találkozom manapság, mindenki úgy emlékszik: ő is köztük volt). Én súlyosnak tartottam és szerettem - ahogy egy kellemetlen és kényelmetlen társadalmi-lélektani mélyfúrást szeretni lehet.

Az Ahogy tesszük állítólag megbukott annak idején: majdnem húsz évvel ezelőtt mutatták be az ezerszemélyes Vígszínházban (ment harmincvalahányszor, látta harmincvalahányezer néző; nem csoda, hogy bárkivel találkozom manapság, mindenki úgy emlékszik: ő is köztük volt). Én súlyosnak tartottam és szerettem - ahogy egy kellemetlen és kényelmetlen társadalmi-lélektani mélyfúrást szeretni lehet.

Spiró György és Másik János dalműve Zeitstück volt akkor - ma már más a Zeit, teljesen rendjén valónak tűnik tehát, hogy más Stück dukál. Karcosabb, darabosabb és hangosabb. Minimum. De a lényeg változatlan: a lehető legintimebb magánszférában megmutatni össztársadalmi kudarcainkat, egyszersmind ismét csak intim magánkövetkezményeiket. Melyekből megint csak társadalmi jelenség születik, ami ismét visszahat - és így tovább, a körforgás öröknek látszik.

Kimaradtak szövegrészek, amelyek valóságalapja kimúlt, és bekerültek mások, amelyek amúgy az újságokból is visszanéznek ránk. Az egykori darab fájdalmas, melodramatikus jelenidejűségét rémisztő, agresszív jelenidejűség váltotta föl. Vörös Róbert dramaturgnak alighanem része van abban, hogy egy-egy monológ túlságosan is őrzi publicisztikus, non-fiction karakterét: az ötvenes nő állásvesztése, egzisztenciális és magánéleti ellehetetlenülése éppúgy, mint a lakásmaffia áldozatainak szomorú története. Ezek a részek sehogy sem képesek összeforrni a darab középponti történetével, egy pár szétválásának következményeivel. És még kevésbé a darab formájával, a dalművel.

Ez a mérsékelten eltartott és erősen stilizált forma szabályozza nemcsak a nézői empátia mértékét, hanem a minőségét is. Megőrizzük részleges kívülállásunkat; fölteszem, akkor is, ha épp egy üvöltözős-szakítós jelenetből vagy a Nagyvárad téri aluljáróból toppantunk ide. A dalra fakadás, illetve bizonyos fordulatok dalban való elbeszélése általánosítja, elemeli a szenvedélyt és a karaktert, és a nagy halmazt, a jellegzeteset, a tipikusat hangsúlyozza.

Alföldi Róbert expresszív rendezésében még rá is erősít erre: nem egy pár, hanem sok dönti romba az életét; a megtöbbszörözés önmagában is kiabálás, valahogy úgy, mint írásban a csupa nagybetű. A nézőtér mintha egy ringet fogna közre két oldalról - kör formájúvá és arénaszerűvé attól válik, hogy a másik két oldalon a színészek ülnek, ölükben kis villanyégőfüzér, elvégre karácsony ideje vanÉ A tér amúgy puritán, szinte üres; Menczel Róbert díszletében felbukkan ugyan néhány tárgy - nemzetiszín matracok, ajtók vagy ócska bádoglavórok -, de ezek is csak a teatralitást hangsúlyozzák: csupa jel. A tömeg is jel: nyomás és visszhang, súly és nyomaték. Ennek árnyékában kétségtelenül elhalványul az egyetlen pár drámája, sőt a Hős és a Nej karaktere is.

Alföldi kommentálós rendező; rendszerint a formanyelvbe, illetve különféle ötleteibe sűríti a kommentárjait. Amíg benne marad a darab szövetében, addig jó. A tévécsatornák közti szörfölés egyrészt árulkodik a Hős lelkiállapotáról, másrészt a megelevenített gagyidömping színészileg virtuóz, jelentését tekintve beszédes. Hasonlóan expresszív jelenetsor a pszichedelikus szeánszból ("szívjunk együtt") hitgyülis misébe, majd szélsőjobbos tömegdzsemboriba áttűnő csoportos jelenlét, de itt az üzenet már kissé didaktikus, és elfelé mutat a drámai középponttól. A tömeg, vagyis a kórus mozgatása - Gergye Krisztián a koreográfus - stilizáltan darabos, illik a belső gyötrődéshez és a külső gyötrelemhez. A nem tömeges jelenetekkel baj van: a Hős és a Nej annyira csupasz (és nem csak azért, mert mindössze fehérneműt viselnek), hogy már nincs figurájuk, csak jelentésük. Olyanok, mint a baba, ami a gyereküket szimbolizálja - szétszedhető, de gyerek összerakva sem lesz belőle. Seress Zoltán és Mezei Kinga hihetetlen erőfeszítéssel próbál egyéni arcot kölcsönözni szerepének - de ez csak ritkán sikerül nekik.

A kisebb szerepeket alakító színészek jobban járnak: figurájuknak, noha klisékből épül mind, mégis nagyobb a mozgástere. Ezt az Anyósban használja ki a legjobban Spolarics Andrea, aki - csöppet sem mellesleg - az expresszív játékmódban is tehetségesebb: az eltartás-belemenés libikókajátékát hibátlanul csinálja, hozzá kötődnek az előadás legjobb jelenetei. Varga Anikónak jutnak ironikus pillanatok, Tompos Kátyának pedig trendi sablonosak - mindketten jól teljesítenek.

A zene jó, a hangzás kevésbé; a dalszöveget olykor nem érteni, pedig minden szava fontos lenne.

Lágy keringőre tépik szét brutálisan a gyerekbabákat, dalban cserélnek lakást - ezek a megoldások gazdagon és szellemesen brutalizálják az egykor még csak fájdalmas szakítást: ma mindennek harsány és szélsőséges következménye van. De nemcsak a helyzet, hanem a tűrőképességünk meg az ingerküszöbünk is "fokozódott", ezért amikor a szétdúlt kapcsolat válási árvája lyukas árpádsávost borít a szüleire, annyira publicisztikus az effekt, hogy alig is vesszük észre a végtelenül groteszk újraegyesítést, és nyomában a szürkén hulló hamuzáport.

Bárka Színház, december 21.

Neked ajánljuk