Ha megvalósul a kaposvári színigazgatói pályázat gondosan kidolgozott forgatókönyve, akkor itt a vége: immár a színháztörténet lapjaira költözik a kaposvári színház elmúlt negyven esztendeje. Fényes régi lapok ezek: a magyar színházművészet megújulása követhető nyomon rajtuk; azok a fejezetek - az azóta rég letűnt Szolnokkal és egy-egy rövid időszakban más vidéki városokkal együtt -, amelyekből megszületett és felnőtt a mai élvonal. Igazán csekély túlzás: jószerével mindenki, aki részese és szereplője annak a színháznak, amely a világba is elvitte hírünket, ezekből a műhelyekből, és legfőképpen Kaposvárból nőtt ki.
1968-ban kezdődött; Zsámbéki Gábor a főiskola elvégzése után az ország második legrosszabb színházaként számon tartott Kaposvárra szerződött rendezőnek. Néhány év alatt számos tehetséges fiatalt hívott ide, sokan innen indultak - és ma tele van velük, tanítványaikkal és az előadásaikon nevelődött nézőkkel a Katona, a Nemzeti, az Örkény, de jutott belőlük még a Krétakörbe is.
Voltak ennek a fejezetnek árnyasabb lapjai is: az elmúlt néhány évben - vezető művészek tömeges távozása után - döcögősebb lett az üzemmenet, és noha születtek remek előadások, és kerültek-kinőttek új tehetségek a régiek mögé, mellé, majd a helyére, vártuk az újabb fellendülést, mert a jelekből erre lehetett következtetni: eljön.
Most nagyon úgy néz ki: nem jön el. Ha mindenki ott marad, aki most ott van, akkor is vége ennek a fejezetnek: a pályázat ugyan még nem zárult le, de döntés már van. Eszerint a színházfelújításban, -építésben utazó Schwajda György lesz a kaposvári teátrum igazgatója, és amikor beleül Zsámbéki és Babarczy székébe - akkor ér véget a "Kaposvár-jelenség".
Mert a politika, a jobboldal erős paranccsal eltörli Kaposváron azt az éthoszt, azt a színházi értékrendet, amely műhelymunkában, csapatban, minőségben tételezi a sikert. Az egykor tehetséges, és megbántottságát-sértettségét politikai sasszékkal gyógyító Schwajda György legutóbb a Nemzetiben váltotta (jó sok) aprópénzre valahai tehetségét, és néhány évi pihenő után ismét a színházfelújításban éli ki személyes ambícióit. A színházi üzletember építészeti ízlése vacak, színházi ízlése kommersz - de úgy néz ki, az ő szava dönt Kaposváron ezentúl.
Fölteszem, Szita Károly polgármester nem felhőtlenül boldog; gondolom, büszke volt a színházára, volt is rá oka. Arra is van oka, hogy fegyelmezett pártkatonaként elnyomja magában a lokálpatriótát; a pályázatot elbíráló "szakmai testület" gondos válogatás eredménye - sima ügy lesz a döntés, mindenki tanult a tavalyi kudarcból.
Fölteszem, Schwajda már egyeztet, tárgyal; szerintem engedékenynek és megértőnek mutatkozik, hiszen a szerződtetés és a műsortervkészítés már lezárult. Ezért aztán legalább egy évet kell várnia arra, ha jogszerűen akarja eltávolítani a színházból az igazi tüskét: Mohácsi Jánost. Mert hogy a parancsnak része, a kinevezésnek ára, a helyzetnek pedig következménye az, hogy több 56/06 és Csak egy szög nem fordulhat elő, ebben egészen biztos vagyok.
Fölteszem, már készen van az az interpretáció, mely szerint ez a legkisebb rossz, ami történhetett - a kiszolgáltatott és sok esetben helyhez kötött társulat mit tehet mást: el fogja hinni. Szita polgármester silányka bonmot-ja ("Kaposvárnak a legjobb jár, ezért kértem föl az új Nemzeti Színház első igazgatóját, hogy nyújtsa be pályázatát") cinikus vicc, nem más: a legrosszabb történt Kaposváron.
Fölteszem, nagy ünneplés lesz most a jobbos színházi zombik gyülekezetében (ne tévedjünk: ugyanez balról is megtörtént már és megtörténhet bármikor újra, legföljebb a stílusban van olykor különbség, no meg abban, hogy jobbról kevésbé dívik például színházba járni): ez tényleg fényes győzelem. A magyar színházművészet, a minőség- és munkaközpontú alkotás, a morális és esztétikai elvek egysége felett.
Kommentárok
Ács János: "A tapasztalat megtanított arra, hogy ha valamire vágyom, többnyire meg tudom szerezni, ha utánajárok, ha a fogamhoz verem a garast, hogy megvegyem, vagy ha megdolgozom érte; de úgy soha, hogy ölbe tett kézzel ülök.
Persze a szerencsének is van némi szerepe.
Mellesleg: küzdeni önmagában is jó mulatság.
Benny bácsi, a nagybátyám mindig azt mondta: Nem a cukortól lesz édes a tea, hanem attól, hogy megkavarjuk."
Ascher Tamás: "Jóleshet eltakarítani az útból, nyilván sokaknak irritáló az állandóan újratermelődni képes alkotóerő. Gratulálok a kollégáknak, akik részt vállalnak a kicsinálásban, biztosan megvannak a kellőképpen emelkedett indokaik."
Bezerédi Zoltán: "Kaposváron az ember akkor lesz 'nagy kaposvári', amikor fölszerződik onnanÉ"
Csákányi Eszter: "Részben értek csak egyet Csáki Judit cikkével. Ami tény: nagyon nem jó, ha a politika határozza meg a kulturális döntéseket. Igaz: nevetséges kiírni egy pályázatot, ha mindenki előre tudja, kinek szánják a direktori széket. Ha igaz, hogy Mohácsinak mennie kell, az mélységesen elszomorít. Honnan tudjuk viszont, hogy Schwajda nem akar együttműködni a kaposváriakkal? Ha pénzt is tud szerezni, akkor még jót is tesz a színházzal. Szentimentálisan búcsúztatni tehát nem szeretnék, hiszen a dolog természeténél fogva ez már nem ugyanaz a színház, amelyben annak idején sokan együtt dolgoztunk. Egyes fejezetek lezárulnak, és ez nem feltétlenül baj. Ha valami véget ér, azon nem csak szomorkodni lehet - miért ne örülhetnénk, hogy megtörtént és részesei lehettünk?"
Gothár Péter: "Anekdot: Mikor Bill, az ősz Clinton egyszer végleg kiment a Fehér Házból, magával vitte a w betűt. Az összes számítógépről. Mi itt, ahol a kis Túr siet beléje, jót nevettünk, G. W. Bush hetekig nem tudott aláírni. De azután igen, mert lett másik w betű. Sőt, még újra is választották.
Szimbolikus és utolsó a kaposi vár eleste. Kulcs az alku tengerébe dobva. Csodálkozunk kurvára most annak ellenére, hogy nem első eset ez, s tudhatóan koránt sincs vége - noha ezen ügy minősítése: utolsó. Emlékeztetnék mindenkit, aki ezt a veszteséget veszteségnek tartja: köztudottan és hosszú ideje állt K. Csiky Gergely (is) tálib célkeresztben, hiányolva valós értelmiségi támogatottságot, ellentmondást nem tűrő szakmai - s amivel a szemünket most törölgetjük - 'művészi' összefogást. Így mindnyájunk szégyenére a sóval való behintés csak idő kérdése. Volt. Naná, hogy fáj, ez a minimum."
Koltai Róbert: "Én úgy érzem, hogy a József Attila Színházba is jutott a kaposvári szellemiségből... Nekem az volt az életem, és ma is azt gondolom a színházról, amit ott együtt gondoltunk. És Kaposváron ez a szellemiség már a falakba is beitta magát - ezt nem lehet semmilyen külső akarattal megszüntetni. Remélem."
Kulka János: "Egy színház - több színház - sorsáról nem szakmai, hanem politikai alapon dönteni súlyos hiba. Bízom a kaposvári színház máig meglévő erejében, büszkeségében, tudásában. És Schwajdában, akinek nem lehet célja mindezt semmissé tenni."
Lukáts Andor: "A kaposvári történet: puccs! Nincs hely hosszan és a lényeget kerülgetve elemezni azt, ami a Csiky Gergely Színházzal történik. A polgármester összetéveszti a színházat a pártházzal. Felelőtlen és romboló - kultúra- és demokráciaromboló tett. Mindaz, aki részt vesz ebben a puccsban, tehát a kinevező, a kinevezett, a szakmai kuratórium tagjai, együtt és külön-külön, puccsisták. Beírják nevüket a Magyar Színház történetébe, és nem menti fel őket a tehetségük sem. Nem azért álltunk szemben évtizedeken keresztül az MSZMP helyi és országos bizottságaival, hogy most, a nehezen épülő demokráciánkban úgy viselkedjünk, mintha nem lenne közös a felelősségünk minden deformáció és tékozlás ügyében."
Marton László: "Ha megtörténik: kártékony. Visszataszító."
Máté Gábor: "A jövő elkezdődött. Eddig ez értelmetlen mondatnak tűnt. Most már értem."
Molnár Piroska: "Összeszokott társulatban egy 'kívülről' hozott vezető mindig okozhat kavarodást. Sajnálom, hogy a kaposvári színház által kinevelt utódok csak ilyen rövid időre kaptak bizalmat mint színházvezetők, hiszen így nem tudnak bizonyítani. De örömmel kell üdvözöljem a város áldozatát a százéves szecessziós műemlék színházépület felújításáért."
Pogány Judit: "1965-ben kerültem Kaposvárra segédszínésznek - és mindjárt az első évben láttam, hogy az akkori politika hogyan csinálta ki Horváth Jenő rendezőt és Gáti György igazgatót; egyenként hallgattak ki bennünket. Aztán egy pék lett az igazgató - és Kaposvár az ország legrosszabb színháza lett. Utána jött Komor István, és ez a kinevezés hozta a későbbi fejleményeket, a fellendülést - ezért aztán jól tudom, hogy mindent eldönt, hogy ki vezet egy színházat. Mindent. Nagyon hosszú időt töltöttem ott, megéltünk jobb és rosszabb évadokat, de bármi történt is, a szellemiség folytonos volt. Már a tavalyi kinevezési botránynál is fuldokoltam a fájdalomtól: teljes képtelenség volt egy évre kinevezni őket, hiszen annyi idő alatt semmit nem lehet bizonyítani. Biztos nagy buli egy színházfelújítás, ha ennyien küzdenek érte - nem tudom. De műemlék épületről lévén szó, nagy ízléstelenség nem történhet, és a falaknak meg kell maradniuk. Ezt üzenem a társulatnak: maradjanak együtt, mert az együttlétben erő van; vigyázzanak magukra és a falakra, mert azokban is benne van a szellemiség, az elmúlt idők öröksége."
Spiró György: "Tíz évig kritikusként és nézőként, tíz évig szerződött dramaturgként, tíz évig külső munkatársként, nézőként és tanárként kötődtem a kaposvári színházhoz, amely e harminc évben kiváló szakmai és emberi közegnek bizonyult. A régi átkosban a rendszer bornírtságával és gyávaságával, az új átkosban az erőszakkal és a közönnyel szemben, s mindkét rémes rendszerben a művészi színvonalért harcolt - s ha netalán már nem Kaposvárott, de ugyanaz a harc folyik tovább."
Székely Gábor: "Nonszensz, hogy politikai szempontok szerint válogatnak össze egy szakmainak mondott testületetÉ És rendkívüli gyávaságnak tartom, hogy ijesztően kevesen - és halkan - emelik föl a szavukat az ilyen gyakorlat ellen, hogy nincs harc, nincs szembeszegülés. Ez is hozzájárul a politikai kontraszelekcióhoz, amely egyre nagyobb tért hódít - és ez nagyon nagy baj."
Zsámbéki Gábor: "A magyar színház továbbra sem tud szabadulni a politika halálos öleléséből."
