Új és új impulzust (Zsámbéki Gábor színházrendező)

  • Csáki Judit
  • 2007. október 4.

Színház

Mondanak mindent a most huszonöt éves Katona József Színházra: a magyar színházművészet állócsillaga, a múltból itt ragadt kövület, utazó nagykövetünk, legesleg. Az igazgatóval a negyedszázad néhány pillanatát ragadtuk ki.

Magyar Narancs: Amikor 1982-ben Székely Gáborral létrehozták a Katona József Színházat, szinte csupa főszereplő színészből állt a társulat. Amely ezt az erényét - és nehézségét - azóta is őrzi: kiváló színészek dolgoznak itt.

Zsámbéki Gábor: Nem kell attól tartanunk, hogy a produkciók kettéesnek, mert néhányan viszik el minden terhét, a többiek pusztán szükségből vannak benne. Ha máshol dolgozom, gyakran tapasztalom ezt. Az, hogy nálunk sokan játszanak az egyik darabban fontos szerepet, a másikban kicsit, nemcsak lehetőség, hanem módszer: minden társulati színház legnagyobb veszélyének, a társulati hierarchia megmerevedésének elkerülésére. Ennek azonban vannak határai: bizonyos színészek mégiscsak inkább képesek arra, hogy egy egész estét elvigyenek a vállukon. Furcsa módon ez nem olyankor szokott világossá válni, amikor egy kisebb szerepeket játszó színész főszereplővé lép elő, hanem akkor, amikor egy főszerepeket játszó színész egy kisebb szerepbe áll be, és szétfeszíti.

MN: A Katona rögtön topszínház lett, fogalom. Azóta is az.

ZSG: A Katona megalakulásában az volt csodaszerű, hogy az emberek egymást választották: nemcsak mi őket, hanem ők is a másikat. A másik "csodaszerű" elem - hogy ugyanis új színház született - azóta már természetes jelenség, de akkor nem volt az. Először három-négy év múlva lehetett olvasni, hogy a Katona már nem a régi. Azóta felváltva hol ezt, hol meg azt, hogy a legjobb színház. Azt tartom fontosnak, hogy a belső mérce ne torzítson, a gyengén sikerült produkciókról ne magyarázzuk be magunknak, hogy kiválóak.

MN: Hogyan tagolná korszakokra az elmúlt huszonöt évet?

ZSG: Voltak stiláris váltások a Katona életében, de ezt elemezzék mások; én színészekre emlékszem, és a korszakok is hozzájuk kötődnek az emlékezetemben. Amikor még élt Major, Gobbi, Gelley, Ronyecz, Horváth Jóska, Vajda László, Balkay... - ez számomra egy korszak, pedig különböző életkorú emberek voltak. Színészek munkájához kötődnek a produkciók is; valószínűleg több érdekes Három nővér előadást fogok még látni, de én már mindig Básti, Bodnár, Szirtes és Udvaros hangján fogom hallani a darab női szerepeit. És mindig új korszak kezdődött akkor is, amikor egyszerre egész raj fiatal érkezett a színházhoz, csak ez általában három-négy év múlva derült ki. Azt hiszem, most is éppen ilyesmi történik.

MN: Voltak hullámzások - olykor többen is elmentek. Elszerződött néhány vezető színész - Cserhalmi, Udvaros, Básti, majd Csákányi is, és a névsor persze nem teljes -, aztán az új Nemzeti megint elvitt néhány színészt... Lehet mindezt a színház természetes velejárójának tekinteni?

ZSG: Nem, és olykor meglehetősen deprimált voltam ezektől a mozgásoktól. Hiszen sok emberhez mély kapcsolat fűzött, a sok közös munka - ezért aztán természetes, hogy megszenvedtem ezeket az elválásokat. Én magam a legutóbbi gazdasági megszorításokig legfeljebb fegyelmi okokból küldtem el színészt. Többnyire azt gondoltam, hogy ha valaki éppen gyengébb formában van, az nemcsak az ő hibája, hanem többünké, az enyém is. De mindennél fontosabbnak tartom egy társulat életében, hogy folyamatosan új és új impulzusok érjék.

MN: Ez mindig új és új színészeket jelent?

ZSG: Igen. És rendezőt is, nemcsak színészt. Meg új színházi stílusokat, nézőket, helyszíneket. Az utazások is ezért hasznosak.

MN: Ezt az elmúlt huszonöt évet az újabb nemzedékek - rendezők, színészek - és impulzusok felbukkanásával is le lehet írni. Voltak nagy elmenések, nagy visszajövések. És volt, akit választás elé állított: vagy a Katona, vagy a reggeli tévéműsor.

ZSG: Ebben a kérdésben nagy zavar van a fejekben. Több okból. Magyarországon a munkahelyi alapfizetés hagyományosan nem elég egy szerény életvitelhez sem, ráadásul a színészek számára a népszerűséget adó, de anyagilag jól fizető tévéjátékok - és sok minden más - eltűntek, a helyükbe pedig riasztóan színvonaltalan feladatok jöttek. Így aztán a színész, aki ilyesmit elvállal, még magának is azt igyekszik bizonygatni, hogy ez nem jelent semmiféle művészi döntést. Pedig jelent. Először átformálja a képet, amit a közönség alakított ki róla, aztán, ha huzamosan csinálja, megváltozik a színészi eszköztára, végül a személyisége is.

MN: A Katonából művészi okokból nehéz elmenni, mert nem nagyon van hová. Ez fokozza a színházra nehezedő nyomást, nem?

ZSG: A Krétakör például tudott ajánlani olyan szellemi izgalmat, másfajta kihívást, ami alternatívát jelenthet egy színész számára - egy szorosabb együttlétet és együttdolgozást.

MN: Itt szabad például bukni, vagy elkezdődhetnek próbák tét vagy konkrét bemutatókényszer nélkül - például a Sufniban; ezekből is születtek már érdekes előadások. Aztán közönség elé került egy-egy mozgás-, beszéd- vagy zenei kurzus...

ZSG: Ez mind az impulzuskeresés része - és a Sufnival most le kellett állnunk, mert nincs rá pénzünk. Korábban tényleg az volt a szabály, hogy bárki bármit elkezdhet, és egy ponton megnézzük - többen, nem csak én -, és eldöntjük, lesz-e belőle előadás. A kurzusok viszont, amelyek Máté Gábor főrendezői kinevezésével lettek rendszeresek, tényleg nem előadásnak készültek, a szakmai képzés volt a céljuk, aztán kiderült, hogy érdemes másoknak is megmutatni őket. Kurzus pedig azért van, mert kevés nyafogni azon, hogy romlik a beszéd, vagy hogy a színészek nagy része még mindig nincs elég jóban a saját testével, vagy hogy a főiskola még mindig nem tudja megoldani, hogy minden színésznek legyen valamilyen hangszeres tudása - ezen dolgozni kell. És ha valaki azt képzelné, hogy csupa derűs ember érkezik reggelente ezekre az órákra, az erősen téved...

MN: Ilyesfajta képzést, továbbképzést máshol nemigen csinálnak - nyilván nincs rá pénz. A Katonában van?

ZSG: Szerintem ilyen szakmai dolgokra kell költeni pénzt - erre kapjuk, ez a dolgunk. Ha máshol nemigen csinálják, azt mutatja, hogy a színházi működés egyre inkább az ipari termelésre emlékeztet.

MN: A Katona viszont nem trendi...

ZSG: Egyáltalán nem - legalábbis ebből a szempontból. Az ipari termelésnek ugyanis az a lényege, hogy minél kisebb legyen a termék előállítására fordított pénz és idő, és aztán a terméket minél gyorsabban el lehessen adni. Ezzel próbál szembemenni a Katona.

MN: Azaz nem a Katonáé a jövő? Övé a jelen és a múlt?

ZSG: Csak abban lehet reménykedni, hogy amikor a helyzet - a közgondolkodás, a lehetőség - ily mértékben romlik, mindig megszületik egy ellenerő. Abban lehet bízni, hogy talán létrejönnek kis, makacs műhelyek, amelyek mégiscsak értelmes munkával foglalkoznak, kevés pénzzel, sok energiával. A magyar színházi életnek most műhelyekre lenne a legnagyobb szüksége.

MN: Ehhez azonban variálhatóvá, rugalmassá kellene tenni a finanszírozást, amely manapság legföljebb abban változékony, hogy fenntartásra vagy produkcióra megy a pénz. Amit mondott, azt jelenti vajon, hogy a Katona ma nem jöhetne létre?

ZSG: A Katona annak idején is véletlenül jött létre, bizonyos politikai játszmák eredményeképpen. Valahol a történelem egyik kis gyűrődésében, ráncában született meg huszonöt éve. Korábban azért nem jöhetett volna létre, mert ellenzékiséget sejtettek volna benne - tán nem is jogtalanul -, később pedig már a kapitalista szellem nem tűrte volna ennyi jól eladható, tehetséges ember gazdaságilag értelmetlen együtt tartását.

Színházi ideáink közül a legfontosabb az volt, hogy a színháznak reagálnia kell a társadalom állapotára, és a szakmai fejlődés minden politikai és gazdasági helyzettől függetlenül kötelesség az általunk trehánynak érzett magyar színházban. Mire mi dolgozni kezdtünk, politikai üldözésről nem beszélhetünk. Legföljebb apróbb kellemetlenkedések történtek, belenyúlás a műsortervbe, ilyesmi. Kis alkuk láncolata volt az egész, amikor mindig volt merre próbálkozni, mert lehetett bízni abban, hogy minden tiltásnak vagy tiltónak van valahol egy ellenlábasa, aki talán segít. Az utolsó ilyen emlékem az volt, amikor az Übüt nem engedélyezték. Aztán később majdnem tíz évig játszottuk.

MN: És a pénz nem számított? Volt bőven?

ZSG: Nem emlékszem, hogy sokat foglalkoztunk volna vele, tehát nem ez volt a fő problémánk. Másik világ volt. Amikor megnyitottuk a Katonát, harminc és negyven forintba kerültek a jegyek.

MN: Mennyire egyszemélyes vezetésű színház ma a Katona?

ZSG: Hadd kezdjem távolabbról! Amikor Kaposvárra kerültem, három tehetséges ember volt ott: Tímár Éva, Csíkos Gábor és a segédszínészként dolgozó Pogány Judit. Velük kezdtem dolgozni. Aztán a következő évben hívtam Kiss Istvánt, Molnár Piroskát, Koltai Róbertet, később Babarczyt, aztán együtt hívtuk Aschert, Kornist, Szőkét, aztán mindenki hívott valakit - ebből lett a színház. Nem gondolom, hogy egyeduralomra törnék.

MN: Kikkel osztja meg a döntéseit? Máté Gáborral és Ascher Tamással?

ZSG: Erről másokat kellene megkérdezni. Én nyilván sokkal demokratikusabbnak látom az itteni helyzetet és benne saját magam, mint mások. Hogy kit hívok ide rendezni, azt például én döntöm el. Ha valakit szerződtetni szeretnék, azt többekkel megbeszélem.

MN: Mennyire fonódik össze az egyetemi tanári tevékenysége az igazgatással?

ZSG: Ebből én nem érzékelek semmit - de azok a tanárok, akik nincsenek színházi vezető helyzetben, szoktak panaszkodni arra, hogy a növendékek megkülönböztetik a tanárokat annak alapján, hogy ki tud szerződtetni.

MN: Mi volt a legnagyobb személyes sikere a színházban?

ZSG: Az Ida regénye Várkonyi Művész Színházában. Négyéves koromban játszottam benne Komlós Jucival és Szabó Sándorral. Káprázatos kritikák. Nemzetközileg pedig a Revizor, amelyet itthon nem övezett egyöntetű elismerés. Legfőképpen pedig a Katona.

MN: Kudarc?

ZSG: Rengeteg. Leggyakrabban, ha valamely korábbi sikeres rendezésemet próbáltam megismételni. Mindig sokkal gyengébb másolat készült. Most már csak olyat rendezek újra, amit elsőre rosszul csináltam, és így maradt valami düh és birkózhatnék.

MN: Hét évig Székely Gáborral együtt vezették a színházat. Aztán ő elment. Miért?

ZSG: Tizenegy évig dolgoztunk együtt - a Katona előtt a Nemzetiben is -, a főiskolán egy évfolyamra jártunk; a mi barátságunk akkor alakult ki. A Nemzetiben igazán rohadt időket éltünk meg együtt - akkor soha nem kérdezték, hogy bírtuk ki együtt. És amikor Székely innen elment, hirtelen mindenki nagyon akarta tudni, hogy mi történt.

MN: Szerintem ez elég természetes.

ZSG: A Katona az első hét évben nagyjából elérte sikerei csúcsát. És akkor elkezdtünk mást gondolni arról, hogy hogyan tovább.

MN: Színházvezetői különbségek voltak ezek?

ZSG: Igen, persze. Az előbb már utaltam rá: én erősen úgy gondolom, hogy a társulatnak mindig új és új impulzusokra van szüksége. Korábban rendezőként nagyon inspiráltuk egymást, valószínűleg ez is csökkent. De továbbra sem szívesen beszélek erről. Ezt a színházat ketten csináltuk, huszonöt évvel ezelőtt. Máig azokon az alapelveken nyugszik.

MN: Sokan gondolják, hogy nemcsak a Katonában, hanem nagyjából a színházi szakma ügyeiben is döntő helyzetben van. Formálisan meg informálisan.

ZSG: Marhaság. Ez a sokszor emlegetett "színházi maffia" témája, amit tapasztalatom szerint gyenge emberek emlegetnek hangosan. Döntő helyzetben vagyok a tekintetben, hogy mi történik a Katonában, és mi történik az egyetemi osztályomban. Tagja vagyok az NKA nyolcfős színházi kuratóriumának, amely nevetséges összegek fölött rendelkezik a pályázatok számához viszonyítva. Gyakran a Katonát sem tudom megvédeni, nemhogy más színházak életébe beleszólhatnék.

MN: Előfordult már, hogy úgy gondolta, elég volt az egészből, és abbahagyja?

ZSG: Többször.

MN: Csinálhatott volna egy rendes európai karriert.

ZSG: Valószínűleg mást gondolunk rendes európai karrieren. Több évtizede rendezek külföldön, és a Katona nagy nemzetközi elismertségnek örvend. De legalább kétszer valóban kísértést éreztem, hogy másutt folytassam.

MN: És miért nem?

ZSG: Család, munkatársak. A nyelv. A magyar színészek.

MN: A Katona sokat utazik külföldre, és ön is sokat dolgozik külföldön. Bizonyos feltételezések szerint a kettő összefügg.

ZSG: Igen, de nem úgy, ahogy a mondat sugallja. Nem a Katona turnéin kötöm le a saját rendezéseimet - a fordítottjára több példa van.

MN: A Színházi Uniónak egy ideig az elnöke volt, a színház meg ma is a tagja - Európa krémje tartozott ide.

ZSG: Igen - a múlt idő is helyes. A Katona éppen elhagyni készül az uniót.

MN: Miért?

ZSG: Mert már nem az, ami volt. Kimúltak belőle a szellemi kezdeményezések, a workshopok, a közös munkák - szóval mindaz, amiért létrejött. Üzlet lett elsősorban.

MN: A Katona a repertoárjában értelmiségi színházként definiálja magát - miközben ennek ma nemigen kedveznek a körülmények. Évek óta fut például az Író színháza, felolvasások vannak, estek...

ZSG: A kaposvári színházban az volt az egyik legjobb dolog, ahogy elkezdtek odagyűlni az értelmiségiek, nemcsak írók, hanem képzőművészek, zenészek is. Szeretném, ha valami hasonló történne itt is. Az lenne a leglényegesebb - és erre nekem már nem jut energiám -, hogy a humán és természettudományos értelmiség közötti mély szakadékot valahogy áthidaljuk. A természetes szövetségeseink persze itt vannak velünk, ez nagyon jó, csak nem elég.

Tények

Az önálló Katona József Színház első bemutatója Csehov A Manó című drámája volt, Zsámbéki Gábor rendezésében. Kezdettől - 1982-től - a színház tagja Bodnár Erika, Kun Vilmos, Máthé Erzsi, Olsavszky Éva, Szacsvay László, Szirtes Ági, Ujlaki Dénes színész; Fodor Géza dramaturg, Erőss Tamás színpadmester, Hoffmann Éva kelléktárvezető, Horváth Józsefné nézőtéri felügyelő, Kádár Istvánné főkönyvelő, Vincze Károlyné (Belány Kati) fodrász és Zsámbéki Gábor rendező, igazgató.

A színház eddig összesen 162 bemutatót tartott. A Kamra 1991-92-ben, a Sufni - a Katona alagsorában kialakított harmadik játszóhely - 2003-2004-ben nyílt meg.

A színház előadásait összesen harmincöt rendező állította színpadra, közülük hét külföldi.

Az Író színháza című felolvasóest-sorozat 1993-ban Kornis Mihállyal indult útjára, azóta a Kamra színpadán megfordult többek között Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Petri György, Spiró György, Tandori Dezső, Várady Szabolcs és Závada Pál. Majdnem tíz évig ment a színház előadásai közül az Übü király, a Három nővér, és még mindig megy a Portugál. A legtöbbet játszott szerző William Shakespeare - tíz drámáját mutatták be. Csehovtól ötöt, Moliére-től hármat, Spiró Györgytől ugyancsak hármat.

A színház éppen húsz évvel ezelőtt, 1987-ben utazott először külföldi turnéra: Stuttgartba vitte a Három nővért, a Theater der Welt fesztiválra. Azóta összesen hetvenkilenc városban jártak, legtöbbször - nyolcszor - Stuttgartban. A huszonötödik évadban tizennégy külföldi út van kilátásban: utazik az Ivanov, A karnevál utolsó éjszakája, a Ledarálnakeltűntem.

Neked ajánljuk