Csáki Judit

Tudom, hogy azzal kellene kezdenem: ízlés dolga, kinek tetszik ez a zsámbéki Libiomfi, és kinek nem. Folytatni meg azzal, hogy nekem speciel nem - és mindjárt be is fejezhetném. És akkor pont úgy tennék, mint az igazi, civil néző - miközben az igazi, civil néző nem ír színikritikát, ha csak nem ment el az esze egészen.

Akik kitalálták, hogy Kőszegen és a Városmajori Parkszínpadon Csokonai Vitéz Mihály A méla Tempefői című szatirikus vígjátékát kellene bemutatni, azt hitték, hogy a darab egyértelmű üzenete mérsékelt intonációban is diadalmaskodni fog. Ezért aztán Jordán Tamás rendezése laza és színészcentrikus, ahogyan azt egy nagyjából-egészében tisztes nyári produkcióban, vagyis hakniban megszoktuk. Legnagyobb ötlete, hogy az előadás előtt és alatt fellépteti a Sebő együttest - én speciel régen láttam-hallottam őket, ezért ez az ötlet jólesett.

Lehetséges, hogy Ivo Dimcsev színházi parafenomén fogja kivezetni a szöveghez és lélektani ábrázoláshoz tapadt ósdi színházat abból a kátyúból, amelyben nemcsak hogy leledzik, hanem - úgy tűnik - elégedetten tapicskol? Mondjuk a Zsámbékon bemutatott Médeia című előadás erre, mármint a kivezetésre tett kísérletet. A végeredmény: a színház marad, ahol volt, tapicskol tovább...

A szolnoki kutya olyan kutya, amelyik nem hagyja, hogy a farka csóválja. A közismert szólásmondást (Szolnok nélkül, persze) - nyilván transzparenciája miatt, de hát a szólásmondások már csak ilyenek: transzparensek - előszeretettel használják különféle politikusok (vö. még: nyúl és puska, befőtt és nagymama, csík és repülő), föltehetően azért, hogy a nép egyszerű gyermeke is értse, mit mondanak. Legutóbb a szolnoki polgármester, Szalay Ferenc érezte találónak a színigazgatói pályázat kapcsán keletkezett hullámverésre - és igaza volt.

Épp hogy elültek a legutóbbi színházi balhé hullámai a fővárosi önkormányzatnál, máris jönnek az újabbak. Mint arról lapunkban is beszámoltunk, a színházakat sújtó muszáj-pénzelvonás összekapcsolódott egy finanszírozási reformkezdeménnyel, majd a kezdemény csírájában elhalt, és a fűnyíróelv alapján elvonták a pénzeket. A látszat - azaz a csönd - alapján annyit, amennyit még nagyobb cirkusz nélkül le lehetett nyelni.

A bohózatot a Nemzeti Színház stúdiójában mutatták be. A helyet a bemutató napján Gobbi Hildáról nevezték el. Ezzel a névhasználattal én írásban még várnék egy kicsit; egyrészt szoknom kell, másrészt ki tudja, nem lesz-e az egész ház egy konferenciaközpont kiszolgáló traktusa hamarosan, ahhoz meg mi köze lenne Gobbinak. Amúgy meg, ha valamire, hát erre biztosan illik a mondás, miszerint a Nemzeti Színházért küzdő és adakozást indító Gobbi Hilda "nem ilyen lovat akart". Hiába nézi már vagy öt éve elgondolkodva egy bronzzsöllyéből Párkányi Péter szobra az épületet - rajta Párkányi Péter múzsáival -, nem és nem bírja lenyomni a saját torkán... Sem a textust, sem a kontextust - hogy pontosabb legyek. Ennyit erről.

Nagy fa és kemény dió együtt: ez a minimum, ha Szomory Dezső Hermelinje színpadra kerül. Szomory maga kerül a színpadra ilyenkor - de ezzel még nem mondtunk semmit. Mert sok csapda, még több elterelő hadművelet irányul arra, hogy kellemes, érzelmes és pikáns atelier-előadás szülessen belőle: sikeres drámaíró és sikeressé váló színésznő édesbús szerelmi kálváriája, gyerekkel és boldog véggel. Ráadásul egy efféle intonáció tuti sikerre számíthat. Legföljebb Szomory nem tapsolna neki.

A színpad megrendítően, földhöz, azaz színházhoz ragadtan igazi - azaz színpad. Látjuk feketére festett csupasz falait, olykor a lámpákat is. A közepére pedig oda van téve egy nem igazi, ámde teljesen élethű konyha-veranda, amelyben megint csak minden elem és részlet igazi - de az egész befőttesüvegeken áll, nem a földön.

A TÁP Színház Keresők című előadása a jövő héten kétszer is (május 31. és június 1.) "igazi" színházban látható (a Kamrában), mindazonáltal óvnék mindenkit a messzemenő következtetésektől. Nincs szó arról, hogy ez a mozgékony összművészetre, nagymértékű fluktuációra és zsigeri spontaneitásra hajlamos csapat betagozódna a hivatásos színházi szerkezetbe - de arról igen, hogy (a Katonával együtt) átjárást teremt a különféle struktúrák között.

Szoktunk beszélgetni - és nem mindig azért, hogy interjú legyen belőle. De most számot vetünk - hiszen mi nem évben, hanem évadban gondolkodunk, annak pedig itt a vége. Igazgatásának első évadja letelt.

Elég rossz a szaldója a színházban bemutatott 56-os daraboknak; az ötvenedik évforduló megünneplése itt sem sikerült jobban, mint máshol. Mindazonáltal nagy szerencse, hogy a színházban nem a szaldó számít, így aztán az örökkévalóságnak a két jót tesszük el: a Katona-beli Kazamatákat és a kaposvári 56/06-ot.