Miközben a magyar színházi működés túl-túlnyomó többsége menthetetlenül provinciális, vannak nekünk olyan hajszálereink, amelyek a nemzetközi vérkeringésbe csatlakoznak. Nem mondom, kell némi koncentrált figyelem és búvárkodás ahhoz, hogy az ember ne maradjon le a Szlovén Nemzeti Színház II. Edwardjáról a Katonában, a Peter Zadek rendezte Peer Gyntről a Madách Színházban, vagy a Schaubühne vendégjátékáról és a Korsunovas rendezte Szentivánéjiről a Bárkában (hogy csak az évad eddigi eseményeiből válogassak), de nem lehetetlen, hogy ízelítőt kapjon a színházrajongó abból, hogyan és mit játszanak odakint.
És előfordul olykor az ellenkezője: magyar színházak lépnek föl itt-ott a világban - erről még kevesebbet tudunk itthon.
És van egy harmadik forma: amikor némi nemzetközi felhajtás közepette itthon lehet megmutatni, mit játszunk mi, és főleg: hogyan. Idén hatodik alkalommal kerül sor a momentán Kortárs Drámafesztivál névre hallgató rendezvényre, amelyen belül több forma ötvöződik. Láthatók külföldi előadások itthon, láthatók az ország legkülönbözőbb helyeiről összeszervezett magyar produkciók, és idén még van egy szeminárium is, nem beszélve a számos kísérő rendezvényről. A közös nevező a kortárs dráma. Vannak meghívott külföldi vendégek, és reménykednek a szervezők, hogy van, illetve lesz hazai közönség.
Ez a rendezvény még jó esetben is egy/a szakma ügye. Ha igazi fizető nézők fognak tolongani a lapunk megjelenése idején már múltbéli izraeli vendégjátékon, a Mikve című darab előadásán, akkor is az. Ráadásul egy leginkább köldöknéző szakmáé, amely nemigen kíváncsi arra, mit csinálnak az ország másik végében, hát még ar-ra, hogy mit csinálnak külföldön. Nemcsak a promóció szegényessége, a reklám elégtelensége az oka annak, hogy ezek az előadások ritkán mennek telt ház előtt.
Hanem egyrészt a közöny, másrészt a színvonal lutri jellege. Mi tagadás, az ilyen, majdhogynem magánszervezésben, iszonyatos mennyiségű munkával és lelkesedéssel összegründolt fesztiválokon a program minősége alapvetően a gründolóktól függ, nem alapvetően pedig a pénztől. A pénz persze - végső soron - éppen úgy állami pénz, mint az összes színházi támogatás. És éppen úgy elégtelen ahhoz, hogy elérje célját: egy profi nemzetközi fesztivált itthon. Sok apró kezdeményezést - és a támogatásukat - kellene összefogni ahhoz, hogy komoly és széles hatókörű esemény legyen belőle. Csak félő, hogy az összefogás olyan típusú intézményesüléshez vezet, amelyben megint csak a formák kerekednek a tartalom fölébe, mint látjuk ezt például a POSZT esetében.
Szóval a Kortárs Drámafesztivál azért jelenlegi méretében is fontos esemény, legalább nekünk, akik nézzük az előadásokat. Elsőként például a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában Erdős Virág Merénylet című színművét. Kétségtelenül kortárs - és hát kétségtelenül nem dráma.
Ha egy öngyilkos merénylő, ráadásul egy fiatal magyar lány felrobbant egy zsúfolt hetes buszt a Ferenciek terénél, a Jégbüfé előtt, az persze dráma, újságok címlapjára való igazi, véres dráma. A motivációk, vagyis a magyarázat utáni nyomozás - ha elvben lenne értelme ilyen esetben ilyesminek manapság - már kínálhatná magát színpadi alapanyagnak is.
Erdős Virág egy széthullott világ és nyelv darabkáiból állította össze a szövegét - mintha ez is a fölrobbantott buszról repült volna a levegőbe. Hogy "minden egész eltörött", ezt legalábbis duplán halljuk ki a műből; eltörve, mondjuk. A véres részletek szürreális dialógusokba fúlnak, a kevés jobb pillanatban Ionescót idézik az ilyen szövegek, mint: "Te bevetted a szádba a kanalat! Mi lenne, ha én is mindig mindenfélét beledugdosnék a számba, hm?" Ez persze lehetne emelkedetten dekonstruált világállapot ugyancsak dekonstruált, vagyis adekvát kifejezése - de leginkább szimpla hülyeség. Akárcsak bizonyos csúcsmondatok a nézői agyak megjáratására, mint hogy "minket édesapánk szült".
Keszég László empatikusan alámászott a gondolat- és nyelvtörmeléknek, és Mészáros Péter látványtervezővel érdekes térben képzelték el a darabot: egy alacsony (terep)asztalon egy forgóra miniatűr tárgyakból pici világ épül: lakás, utca, robbantás, és két kamerával a játéktér oldalaira vetítik a képeket. A játszó személyek mozgását egy nagy halom plüssállat nehezíti, abban gázolnak minimum bokáig - ez is jó ötlet, kétségtelenül árad belőle valami pusztulásszag. Keszég igyekszik a sematikus figurákat - megannyi csökkentett üzemmódú véglény - változatosan mozgatni, és ezzel valamiféle ritmust szabni az amorf opusnak, kevés sikerrel. A színészek - tán tanácstalanságuk elleplezésére - sokat kiabálnak. Szinte hihetetlen, hogy az egész mindössze egyetlen óra.
A végére jut egy dal; rapnek mondanám, ha az lenne, de nem az. Ordas közhelyek váltakoznak benne válogatott irodalmi idézetekkel: alpár és felpár.
Kortárs Drámafesztivál, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, november 23.
