Ezért aztán a darab hatásmechanizmusának kidolgozásában mindenki részt vett; egy nyelven beszéltünk, olyanon, amilyenen. Beszédes figurák voltak a körkörös szeretkezésben sorjázó alakok: az utcalány, a katona, a takarítónő, a férj, az édes kislány, a fiatal elvtárs és a többiek.
Megesik, hogy egy "kordarab" - vagyis a jelennel teljes felületével érintkező színmű - később állni, de legalábbis megállni látszik az időben; előbb némi nemes patinát nyer, majd pedig a történelmi távlat újabb mélyrétegeket tár fel benne. Gyanítom, hogy ez leginkább olyankor fordul elő, amikor a darab a felszín, a felület mögött is koherens - és most leginkább Spiró György drámáira gondolok, melyek közül akad jó néhány, amely csak egyszer került színpadra, mert annak a kornak szólt színházi nyelven, mások viszont azóta is elővehetők, mert még mindig szólnak.
A Körmagyarból hiányzik a lényeg. Hogy a koré-e, amelyben született, vagy a drámáé, nem tudom, de mindegy is. Veleje, illetve ami annak látszott az első bemutató idején, elpárolgott az elmúlt sűrű időben. És nem azért, mert ma például nincs kötelező katonaság, vagy mert a "fiatal elvtárs" ma pályázati pénzeket síbol, és nem a takarítónővel hetyeg munkaidő után; hanem mert a magas fordulatszámon pergő évek felülírták a közelmúlt figuráinak kliséit. Annak a világnak a lényegét pedig, amely ezeket a kliséket teremtette, nem sikerült beleírni a darabba - azt mi éreztük-képzeltük hozzá a nézőtéren a Vígben, 1989-ben. Ma viszont nem érezzük-képzeljük - legföljebb ráismer, aki még emlékszik. Kornis Körmagyarja nem patinás lett, hanem avítt.
A Pesti Színház bemutatójából ki lett spórolva a kispórolhatatlan: a darab átírása-átigazítása. Ráadásul - mint nyilatkozatokban olvashatni - ideológia is került a lustaságra: "Épp így lesz a rendszerváltás lenyomata." Hát nem lett az. Kicsi simogatás történt az annak idején sem túlságosan kimunkált nyelvi-stiláris felszínen - más nem. Egy-két poén élte csak túl az elmúlt évtizedeket, a többi üres lett. A figurák beszéde nem jellemzi sem a kort, sem őket - és nem elsősorban találó szavak hiányoznak, hanem a nyelvi teremtő fantázia. Az már csak plusz pech, hogy az elmúlt években e téren el lettünk kényeztetve: a hétköznapi nyelvet, annak minden rétegét a high-societyétől a hajléktalanokéig számos darabban, klasszikusban és kortársban, mívesen meg- és újrateremtve szoktuk hallani a színpadon, például Parti Nagy Lajos szövegeiben. Annál feltűnőbb itt most a "tővel-heggyel"...
Ugyan, miért is ne lehetett volna az igen stabil Schnitzler-opusból egy "körmagyar-kettőt" csinálni? Megmondom: mert munka lett volna, sok. Nem hinném, hogy Kornis Mihályból kimúlt volna a munkakedv - bármerre nézünk, az ellenkezőjét látjuk. Valami más hibádzik, nyilván.
Ezt a munkát, mármint a darab felturbózását, átírását, megcsinálását a rendezés ha akarná sem tudná elvégezni. Hegedűs D. Géza leginkább arra vigyáz, hogy baki ne legyen: az éles szemű középkorú ne találjon hibát a korhűségben sem a jelmezek, sem a kellékek terén. Nem talál, mondjuk - bár nem is keres.
Unalom, némi nosztalgikus ráismerés, kényszeredett vagy önkritikus nevetgélés, kicsi múltba révedés ver tanyát a nézőtéren. Érdekes, mennyire nem durran ma már a színpadi "csúnya beszéd", a vetkőzés, az ágyjelenet. Tán ezért bánnak mindezzel csínján a színészek - az aktus sötét, az átdíszítés nem.
Pedig lehetne fényárban minden: a darabból olvasva, az előadásból meg nézve hiányzik minden erotika. Jobb lett volna egy körzeti orvosi váró, ahol a kilincset adják egymásnak a kuncsaftok, nem a testüket - így stimmelt volna az érzéki meglöttyenés szintje. Egyébként minden dugás egyforma itt - pedig az egyik hivatásszerű, a másik karitatív, a harmadik érdekvezérelt, a negyedik "jobb híján", az ötödik beszéd helyett, a hatodik reménykedő és így tovább, de ez már Schnitzler, bocsánat.
Hegedűs D. Géza rendezői számlájára egyetlen igazi mínusz írható (mármint a darab átíratásának kikényszerítésén felül): ez pedig Reviczky Gábor a Férj szerepében. Reviczky minden pillanatában olcsó megoldásokkal operál, túlvonagolja és túlintonálja a jeleneteit, leginkább rossz kabarészínészetet hoz, és a többiek minden finomabb gesztusát súlyos árnyékba borítja.
Pedig amúgy észrevesszük, hogy például Kamarás Iván kordában tartott paródiával hozza a Fiatal elvtársat, hogy Danis Lídia a Takarítónőben egy mai elesett fiatalt játszik érzékenyen, hogy Varju Kálmán ugyancsak kortárs figurát teremt az Íróban.
De leginkább azt vesszük észre, hogy Pap Vera cigány-prostijában egy egész sors jelenik meg: a magányos, szeretetéhes, örökre lecsúszott, mégis emberséges páriáé. Vele kezdődik és vele végződik a körtánc meg az előadás - és ez nagy-nagy szerencse. Az egyetlen.
Pesti Színház, szeptember 29.
