A Budapesti Kamaraszínház három játszóhelyén tizennégy bemutatót tart ebben az évadban. A Tivoli nézőtere a legnagyobb - itt optimális elrendezés esetén elfér annyi ember, amennyi egy normálisnak tekinthető kamaraszínházban. A másik kettő - a Shure és az Ericsson - stúdiószínház.
A színházat az állam, vagyis a minisztérium közvetlenül tulajdonolja - e sorok írójának színházi emlékezete óta folynak időszakos egyeztetések arról, hogy ezt a képtelen, mert teljességgel indokolhatatlan helyzetet az érdekelt felek - a minisztérium és a fővárosi önkormányzat - megszüntetik; a szokásos (és amúgy elfogadhatatlan) hivatali lomhaságon kívül ezt hol a színház igazgatójának lobbizása, hol egyéb mondvacsinált okok akadályozták meg.
Mindazonáltal a Budapesti Kamaraszínház ügye évek óta föl-fölmerül, amikor strukturális és/vagy finanszírozási reformról esik szó. Egyrészt azért, mert drága: minden fajlagos költség magas, a rezsik, a fűtés, a személyzet, a társulat, a raktározás, a létezés. Másrészt azért, mert nem jó.
A színház az egyre nehezebb helyzetben lévő színészek számára olykor afféle utolsó menedék: az igazgató rendes ember, mondják, segít, ha tud. A társulatban van néhány jó színész - ők főszerepeket játszanak; van néhány, televízióból ismert arc, és van sok sodródó-kallódó. Noha főrendező is van, rendezők terén a helyzet katasztrofális: az rendez, aki arra jár; ha sikerül "nevet" lehalászni, annál jobb, ha sikerül a rendezőt rábírni, hogy némi pénzt szerezzen a produkciójához, még jobb. Az igazgató a színházon belül is kőkemény üzleti politikát folytat.
A művészi arculat nem markáns, hanem semmilyen. A legfontosabb szempont talán a közönség kegyének elnyerése. Kétségtelen, hogy a színháznak van egy olyan közönsége, amelyik a hagyományos színházi megvalósításra és az ismert arcokra-nevekre vevő; és mivel a nézőtér kicsi, nem nehéz telt házat produkálni (bár így sem mindig sikerül). Stiláris és színvonalbeli eklektika, ez van itt, mondhatnám finoman; kevésbé finoman olyan előadások is színre kerülnek, amelyekre nemigen van kritikusi szó.
Horváth Péter Blikk című új magyar darabjának ősbemutatóját tartották nemrégiben. Remélem, a hasonló című gazdag napilap tokkal-vonóval állja a számlát; ez lehet ugyanis az egyetlen ok a bemutatására.
A tapasztalt színpadi szerző közhelyszótárat ütött össze a - mondjuk, kisvárosi - diszkók figuráiból, és klipszerű képződményekben felvonultatja őket. Van itt szpídben utazó, mármint azt fogyasztó infantilis kislány (Stefanovics Angélának nagyon kellene vigyáznia, hogy ne ragadjon bele az örökös nyafogásba), eltévedt kamionos, szenvedő, de a másságát harcosan vállaló meleg (tudják, belőlük szignifikáns mennyiség hirdeti szexuális hovatartozását egy kisvárosi diszkóban!). Vannak aztán keskenyvágányú tinik, akad melléjük kicsinyített helyi amorózó, és persze a tulaj, a félpuha "keménycsákó"... Meg még sok más, amit csak a kapkodás és a vészes gondolattalanság elő bír hívni.
Ádám Tamás rendezése nem érhető tetten - ha csak azt a bizonyos első jelenetet nem tekintem jelnek: sötétben bejönnek a szereplők, megállnak háttal nekünk, kis terpeszben, majd a fényre megfordulnak... Aztán párjelenetek követik egymást, heves ismétlődéssel - a közönség minden tagja úgy érezheti, hogy ő maga órákig tudná folytatni. Szöveg nemigen van, a szórólap "tök jó dumákról" tudósít, az előadás nem. Ráadásul két részben. És mit gondolnak, hogyan érhet véget egy befejezhetetlen, mert el sem kezdett darab? Hát persze, hogy helyi világvégével: fölrobban minden, mert különben még mindig ott ülnénk...
Nekem nagyon nehéz elrontani az Egy szerelem három éjszakája című magyar musicalt; Ránki György fantasztikusan fifikás, egyszerre különleges és mégis fülbemászó zenéjét, Vas István remek dalszövegeit. Legalább négy különböző feldolgozás kopírozódott egymásra az emlékezetemben, pedig a Sennyei Verát nem is láttam... Viszont hallottam.
A Tivoliban Makk Károly rendezésében eléggé törekednek a színészek arra, hogy rendesen elénekeljék a dalokat - ettől aztán a figura rendre hiányzik mögülük. Ki is hagynak ezt-azt - az Itália-dal hiánya például nekem nagyon fájt -, olykor igyekeznek a mába csatolni egy-egy motívumot, ez azonban szerencsére félreérthető, tehát nem muszáj észrevenni.
Sápadt az egész - milyen hihetetlen. A vége rémes - igaz, ez mindig gyönge pont, állítólag Ránki és Vas annak idején pályázatot akart kiírni rá. Lehet, hogy most sem ártott volna. Kishonti Ildikó Melittájára számítottam; a Markó utca még bírónésan volt énekelve, az "Isten veled, Budapest" már nem: itt nem búcsúzott senki semmitől, lehet, hogy el sem ment... Változtattak szövegeket, na, ezt végképp nem szabadott volna: a Parisienne, az grill és nem bár...
A "Planta-dal"-ban pedig így dalolnak: "hiába itt ciceró-didró". Pedig a prozódia fontosabb, mint az, hogy megmutassuk, milyen műveltek vagyunk. Ez ciceró-dideró - most és mindörökké.
Budapesti Kamaraszínház, október 28., 30.
