Magyar Narancs: Amikor régi szerepek után kutattam az interneten, huszonnyolc oldalon ömlött ki a bulvárszemét, mire az első hivatkozás színházi teljesítményre mutatott. Nem zavarja ez?
Stohl András: Ez a televízió miatt van így. Nem érdekel, nem foglalkozom vele - igaz, nem is keresgélem magam a neten.
MN: Mindenki Stohl Bucija. És ez sem zavarja?
SA: Nagyon kevesen hívnak Bucinak. Anyukám Bandinak hív, a volt feleségem Andrásnak. A felületes ismeretségi körben "Buciznak"; nem szeretem - de nemigen tudok tenni ellene. Hátha lekopik majd. A bulvársajtóval egyébként nem foglalkozom túl sokat, néha fölhúzom magam azon, amit írnak, de az is gyorsan elmúlik. Évek óta nem adok interjút nekik a magánéletemről, csak konkrét munkával kapcsolatban nyilatkozom, ha a szerződésem erre szólít.
MN: Beszéljünk a szakmáról, mármint a színházról. Melyik volt eddig a legjobb próbafolyamat?
SA: Szerencsére több volt. Az első talán a Macbeth volt Pécsen, akkor nagyon kölyök voltam még. Jó volt Alföldivel a Makrancos hölgy Gyulán, aztán a Közellenség Schilling Árpáddal a Katonában. Ekkor már televízióztam, ezt Schilling nem is szerette, de nagyon jó volt vele dolgozni. Ugyancsak a Katonában volt még a Müller táncosai, ezt Máté Gábor rendezte - érdekes: végig úgy éreztem, hogy valójában nem csinálunk semmit, és mégis nagyon jó volt. Aztán a Nemzetiben az ugyancsak Alföldi rendezte Tartuffe volt jó - eredetileg úgy gondoltam, biztos én leszek Tartuffe, de Alföldi éppen azt akarta, hogy Orgont játsszam, aki vakon és hülyén akarja a jót. Nyilván azért, hogy egy olyan közismert ember, akihez mindenfélék tapadnak - kábítószerrel gyanúsítják, azt írják, prostituálttal él, illegálisan vadászik, mit tudom én, mi még -, az kerüljön egészen más szerepkörbe a színházban. És nem volt rossz próbafolyamat ez a tragédiákkal megvert Hermelin sem a Nemzetiben - bár nem érzem azt, hogy ezt a szerepet nekem kellett játszanom, nem érzem, hogy én Pálffy Tibor lennék. De Balikó Tamás sem egy Szomory-rendező. Egy nagy vaddisznó rendezett egy kis vaddisznótÉ Lehet, hogy az előadás nem lett Szomory - de valamilyen lett, legalább. Aztán nagyon jó volt Bónit játszani a Csárdáskirálynőben - ez is Alföldi-rendezés.
MN: Ha valakinek el kellene mondania, kicsoda maga, mit mondana? Mivel azonos? Kicsoda valójában?
SA: Fogalmam sincs. Komolyan. A reflexem a védekezés: minden, amit csinálok, én vagyok. Én vagyok az üvöltözős való világos műsorvezető, én vagyok a kicsit elegánsabb szombat esti lázas, én vagyok a reggeli bohóc, és én vagyok a Tűzvonalban sorozatban a komolyabb rendőr is, és persze én vagyok összes szerepemben a színész.
MN: Van hierarchia?
SA: Nincs. A színház az első. Ez jó, mi? Nincs hierarchia, de a színház az elsőÉ Székely Gábortól és Zsámbéki Gábortól annyit tanultam, hogy ez már nem jön le rólam. És ez szakma, amiben biztosnak érzem magam, tudom, hogy a színpadon nagy baj nem lehet. Ugyanakkor ebben van a legtöbb kétely is. A tévében már nincs kétely - nem rémülök meg, ha háromórás élő műsort kell vezetnem. A színházi főpróba az más, ott van para bőven.
MN: Pedig szerintem a tévézés is szakma, és abban maga amatőr, nem?
SA: Úgy indult, de az elmúlt nyolc év alatt azért már beletanultam. De viszszatérve az alapkérdésre: nagyon nem bánnám, ha egyszer valaki végre meg tudná mondani, ki vagy mi vagyok én valójában. Szerintem egy kedves, rendes emberÉ, de hogy mi még? Néha szoktam mondani, hogy két ember lakik bennem: a Tamás meg az András; és a Tamás csinálja a marhaságokat, amiket aztán az András megbán. Lehet, hogy pszichiátriai eset vagyok?
MN: Nem gondolnám, hogy ezzel kellene mentegetnie magát.
SA: Nem mentegetem. De lakik bennem valaki, aki néha ledob magáról mindent, és csak jól akarja érezni magát, mindenáron.
MN: Ahhoz mi kell?
SA: Ital nem föltétlenül, ha erre gondol. Amikor nagy rajtam a nyomás, mert rengeteget dolgozom, olyankor azért nagy valószínűséggel iszom valamit. Tömény élményre van szükségem, nem tömény italra. Ha huszonnyolc-huszonkilenc napot dolgozom egy hónapban, akkor azt akarom, hogy abban az egy szabad napban minden legyen nagyon jó. Ahhoz kellenek a civil barátok, erdő, ló - és esetleg pia is. Kihegyezhetjük erre, nem mondom, hogy nem iszom. De ha vezetek, nem iszom. Érdekes - ezt az egyet nem bocsátották meg nekemÉ
MN: Szerintem ez eléggé érthető.
SA: Igen. De visszatérve erre a kettős énre: van az a másik fickó is, aki pedig borzasztóan szenved attól, ha másoknak fájdalmat okoz. Aki nagyon bánja, hogy tönkrement a családi élete, bánja azt a sok mindent, amit a feleségének okozott.
MN: A Katonában hogy érezte magát?
SA: Eleinte nagyon jól. Többen kerültünk oda az osztályból, de négyen szinte automatikusan: Bertalan Ágnes, Söptei Andrea, Kaszás Gergő és én. Székely-Zsámbéki osztályába jártunk, és eleinte nagyon jó dolgunk volt a színházban. De a dolog természete szerint aztán jönnek újak, és ők kapnak nagyobb feladatokat, és akik ott vannak, már nem annyira fontosak. Biztos ezért is jött a tévéÉ Meg a feltűnési viszketegségem miatt is.
MN: Az is van?
SA: Biztos van. Nem volt elég, hogy esténként háromszáz ember lásson és egy ötezres Katona-tábor szeressen. És akkor már jó barátom volt Alföldi, irigyeltem is, hogy mennyit kereshet, milyen ismert lehetÉ Így jött a képbe a tévé - ami aztán teljesen felborította a művészi és emberi megítélésemet is.
MN: Zsámbéki Gábor, az igazgatója egyszer csak ezt nem tűrte tovább.
SA: Akkor már két vagy három éve vezettem a reggeli műsort. Egyszer megállított az aulában, és megkérdezte, hogy X. Y. akarok-e lenni (és itt egy ismert, de rémes színész nevét mondta), vagy Latinovits Zoltán. Ez viccesen hangzott, de értettem. És több évig hülyéskedtem a társulatnak minden szerződtetési tárgyalás után, hogy kirúgott a Zsámbéki; ha jól tudtam csinálni, egy ideig el is hitték, még olyan is volt, aki sírt. Szerettek a kollégák - én is őket. És egyszer csak megtörtént: behívott elsőként, és azt mondta, hogy vagy a tévé, vagy a Katona. Akkor már megvoltak a gyerekek és a fóti ház is; a törlesztőrészlet havi százötven volt, a fizetésem kilencven. Nem volt választási lehetőségem. De egy mondatára máig emlékszem: kívül-belül rohadok, azt mondta. Ezt nem fogom elfelejteni soha; azért sem, mert megérintett, hiszen tartottam tőle, hogy lehet vagy lesz benne némi igazság, és azért sem, mertÉ mi nagyon jóban voltunk. Számomra ő egy apafigura. Hozzá álltam a legközelebb, és noha Székelytől is sokat tanultam, és ő is nagyon fontos nekem, azért én Zsámbéki-színésznek gondoltam magam.
MN: A főiskolán nyilván könnyű dolga lehetett, ha ez a gondolás kölcsönös volt.
SA: Dehogy volt könnyű. Elsőre bekerültem, én, a nyolcadik kerületi srác - és fogalmam sem volt semmiről. A többiek, akik már jártak különféle stúdiókba, azért már tudtak valamit. És akkor nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy innen ki is lehet kerülni. Baromira elkezdtem dolgozni; aztán viszonylag gyorsan kialakult ez a négyes, amiről már beszéltem. És a jó szerepek sorát folytatva: a Katonában jött még a Danton, azt egy Székely-tanítvány, Hargitai Iván rendezte. Nagyon szerettem, de majd' belehaltam. Feküdtem a szünetben a padlón, kétszázas pulzussal, és arra gondoltam, hogy ha ez a színház, akkor ezt abba kell hagyni. A kezdet vége című darab - Gothár rendezte - szintén fantasztikus emlék: olyan bankett volt utána, ahol mindenki boldog volt, márpedig ez nagy ritkaság. Szóval sok jó dolog volt. És túl sok jó színész. Egy idő után ez elkezdett feszültségeket okozni - megdumáltuk magunkat, vagy megdumáltak minket, hogy azért maradjunk, és hát nem is lett volna hová menni. Meg félt az ember a szabadúszástól, mert gyáva. És ott voltak a fantasztikus rendezők - bár Ascherral például soha nem dolgoztam (statisztáltam előadásaiban, de szerepet nem játszottam), ő nem szeretett engem. De a többiek igen.
MN: A tévének rögtön igent mondott? Nem voltak kételyei?
SA: Igen, rögtön igent mondtam - a világon semmi kételyem nem volt, tudtam, hogy meg tudom csinálni. És nem is volt mit megcsinálni, ha belegondolok.
MN: Nem unja még?
SA: Nem - legföljebb fárasztó. De beállt valamire az életem, amiből nem tudok kiszállni.
MN: Kell a rengeteg pénz?
SA: Kell, igen. Nem biztos, hogy ez tartozik bárkire, de azért elmondom. A családi helyzetem olyan, hogy elég sok ember anyagi biztonsága függ tőlem. Nemcsak a gyerekeimé, nemcsak az anyámé. És a rezsim is nagy. És saját életem is van. És szeretem azt, hogy ha valaki pénzt kér, akkor tudok adni. És kurvaság is van, persze. Azért sem szállok ki ebből - pedig néha legalább rövid időre jó lenne, például elmenni nyaralni két hétre, de ezt sem tehetem meg, mert akkor nem keresek -, mert én szeretem, ha tudják, hogy én Stohl András vagyok. Szeretem, ha megismernek, nincs terhemre, ha odajönnek, ha autogramot adok. Azt akarom, hogy mindenki szeressen, igen. Nekem nagyon sok szeretet kell.
MN: Szerették gyerekkorában?
SA: Igen, nagyon. Tehát nem azt kompenzálom. Isteni családban nőttem föl. Nagy-nagy szeretetben.
MN: Tudja-e, hogy mikor milyen az, amit csinál?
SA: Igen, tudom.
MN: Azért a Való Világ, az már nagyon gáz volt.
SA: Én még azt is élveztem. Ott volt a döntő, az fantasztikus volt; tudtam, hogy hárommillió ember nézi, és ez már adrenalin: háromszázhatvan perc, súgógép nélkül, és tudom, hogy én leszek az, aki ezt megcsinálja. Ez bitang érzésÉ Eufória. És eszembe jut most A nevető ember a Katonában, ezt Jeles Andrással csináltuk, és ő mondta, hogy minden este a csodát előidézni kell föllépni a színpadra. Ez a színházi hétköznapokban persze lereszelődik a munkárólÉ
MN: Azért a Való Világ már igazi állatkísérlet volt, emberekkel. Szerintem erre kellett gondolnia néha, akár az eufória kellős közepén is.
SA: Akkor nem. Egyébként persze hogy voltak olyan gondolataim, hogy ez egy nagy népbutítás, amelyben én részt veszek. És ettől, ha belegondoltam, nem éreztem nagyon jól magam. Ezért inkább nem gondoltam bele, mert akkor rossz kedvem lenne, és nem tudnám csinálni.
MN: Kérdés szerintem, hogy az ilyesmi nem hagy-e nyomot az ember személyiségén, és ezzel a színészetén isÉ Nem föltétlenül a tehetségét csökkenti, hanem egy olyan réteggel vonja be, ami árt. Amikor euforikusan kiabál a Való Világban, és másnap fölmegy a színpadra, akkor a közönség vajon kit lát? Időbe telik, amíg a szereppel, és nem a tévés figurával azonosítja.
SA: De szerintem ez az idő egyre csökken. Itt nem az én tehetségemről van szó, hanem arról, hogy a közönség hogyan lát. Lehet, hogy én nagyon jól el tudnám játszani Hamletet, de a közönség a Stohl Bucit látná, és ez a Hamletben nem jó. De remélem, hogy az idő nekem dolgozik. Régen nagy felháborodás és vita övezte, amikor Cserhalmi elvállalta azt a CIB-reklámot - ettől ma már messze vagyunk, ez mindenkinek természetes lett, vagy lassan azzá válik. Ezért is örülök most ennek a rendőrös sorozatnak - szeretem, és úgy gondolom, hogy az ismertségemet egy kicsit árnyalja, hiszen ez színészet. Rólam sokan a Tűzvonalban című sorozatból tudják meg, hogy színész vagyok.
MN: Ha ma kérnék föl a Való Világra, elvállalná?
SA: Szerintem el. Ahogy én magamat ismeremÉ
MN: Nemrégiben volt egy apróbb balesete - korábban voltak nagyobbak is. Ez most szinte semmi, de lehet, hogy figyelni kellene rá, nem?
SA: De. Ez már eszembe jutott. Egyébként is érzem, hogy most a határon vagyok. Van a reggeli műsor, szombatonként a Csillag születik, hétfőtől péntekig forog a Tűzvonalban és esténként a színház - kezd betelni a csupor. Lehet, hogy ez a mostani Achilles-ín-szakadás is ezt jelzi. Nem a fizikai állapotomat, hiszen hatéves korom óta sportolok, ezt nekem muszáj, mert ha nem csinálom, rosszul érzem magam. De ez most talán azt jelezte, hogy sokÉ
MN: Keresi a veszélyt, nagyon éles mutatványokba, helyzetekbe megy bele. Miért?
SA: Nem keresem a veszélyt. Azt gondolom, hogy én ezeket meg tudom csinálni, tehát nem is veszélyesek. Egyetlenegyszer féltem, de akkor nagyon: a Camponában be kellett ereszkednem a cápák közé. Akkor tudtam meg, mi a félelem. És anyám sírva kérdezte, hogy ezt miért kellÉ Baromság volt.
MN: Kevesebbre tartaná magát, ha egy ilyenre nemet mondana?
SA: Biztos, igen.
MN: Mi a baj az önbecsülésével?
SA: Hát biztos az, hogy rövid a lábam.
MN: Micsoda?!
SA: Én egy normális magasságú pasas vagyok, de ezt ránézésre senki nem hiszi el rólam, mert tényleg rövid a lábam.
MN: Ennek lenne köze ahhoz, hogy képtelen leállni vagy visszafogni?
SA: Biztos ennek is köze van hozzá. Meg annak is, hogy tudja az ember: addig kell menni, amíg hívják.
MN: Nem akarna másként élni?
SA: Nem gondolkodom azon, hogy akarnék-e, mert nem tudnék. Én nem értek a pénzhez, nekem egy fillér megtakarított pénzem nincsen, nincsen úszómedencém, és az a '99-es Passatom van, amivel most idejöttem, de elmenni már nem tudok, mert lerobbant. Nekem nincs se szponzorautóm, sem szponzorborotvám, semmi ilyen nincsen. Nem sajnáltatom magam, mert rajtam múlik, hogy nincs ez másként, de így van. Lehet, hogy máshogy gondolkodnék az életemről, ha lenne harmincmillióm a bankban. Lehet, hogy akkor azt gondolnám, abba kéne hagyni a Reggelit, mert már nem Buci vagyok, hanem Buci úrÉ De a helyzet nem ezÉ
MN: Sejti, hogy mi lesz tíz év múlva? Negyvenéves most.
SA: Na, ezt nem érzem. A negyven évet. Fogalmam sincs, mi lesz tíz év múlva. Legjobban talán azt szeretném, ha minden így menne tovább, ahogy most van.
MN: A felnőttség még várat magára?
SA: Szerintem sosem leszek felnőtt. Másfelől szerintem felnőtt vagyok. Jó lenne tudni, milyen vagyok.
MN: Néha el szokott gondolkodni az életén? Azon, amit csinál?
SA: Nem szégyellek belőle semmit, ezt tudom. Engem örömmel tölt el, amit csinálok. Örömmel tölt el az élet. Imádok élni. Szeretem a barátaimat, László Zsoltot, Fekete Tibit, Szarvas Józsit, Alföldit. Büszke vagyok rájuk. Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe Kaszás Attila, mert ő is a barátom volt.
MN: Mit szeretne?
SA: Például azt, ha kapnék díjat. Mert akkor tudnám, hogy jó színésznek tartanak. A díj fontos - kár hazudni az ellenkezőjét. Bodrogi Gyula bejött a színházba, leült közénk, és lobogtatott egy levelet. És mondta: "Kérdezzétek már meg, hogy mi ez." Jó volt látni, hogy örül. Én is ilyen vagyok.
MN: És amikor megnéz a Katonában egy előadást, akkor?
SA: Nem voltam ott, amióta eljöttem. Egyszer sem.
MN: Miért?
SA: Mert fáj.
