A Krétakör olykor nagyon segítőkész a kritikusokkal: több előadásukba a színházcsinálást, a színészi-színházi alkotást is beépítik, vagyis reflektálnak önmagukra, helyzetükre. A legújabb, a Pestiesti első közelítésben laza színházi szkeccs, közelebbről nézve azonban tudósítás a társulatot foglalkoztató gondokról.
Az első közelítés számos ponton szórakoztató, máskor unalmas. A pesti éjszakából vett ötletek, rögtönzésből született betétek és a laza vezetőszál (egy problémás középkorú pasi taxizik a városban egy buggyant sofőrrel, egy lepukkant Zsiguliban) egyrészt technikailag virtuóz videózással és blueboxozással van feldobva, másrészt - de inkább elsősorban - Nagy Fruzsina műalkotásaival, amelyek ruhaként viselkednek ugyan, hiszen a színészek hordják őket, mégis a nagyvárosi kelléktárat elevenítik föl: a járműveket, az éttermeket, a házakat.
Nagy Fruzsina (ő az egyik rendező, Láng Annamária a másik) látványelemei valódi életre kelnek a színészek által: a trolibusz, a bicikli, a motor, a villamos beközlekedik és kiközlekedik, mint egy divatbemutatón; a McDonald's menüje bizarr párbeszédet folytat az elegánsan terített asztallal; a langaléta lakótelepi "felhőkarcoló" ugyancsak viszonyba lép a kerekded, elegáns kúriával. És mindben színészre ismerünk: Péterfy Borbála hordja a szép asztalt, hozzá a fején elegáns gyertyatartót, Katona László magas talpakon egyensúlyozva nyitja meg ablakait a kamera előtt, Csákányi Eszter pedig a kúria teraszára enged bepillantást. Szaporán dolgozik a kamera: a játék hol bent folyik, hol kint, az utcán, a kikericssárga Zsiguliban - nem maradunk le semmiről.
A bluebox is kijátssza magát; igaz, nem a színész, hanem a trükk a főszereplője annak a jelenetnek, amikor a Krétakör-fiúk lekicsinyítve "kicsi a rakást" játszanak Sárosdi Lilla mellén, aki amúgy a játéktér másik felében hever és énekel. És mire egy hatalmas késsel Láng Annamária belehasít a saját mellébe, a gesztus drámaiságán túlnő a kék festék helyén megjelenő fényképsorozat: a játszótársakról.
Vannak túlnyújtott, gyorsan kiüresedő ötletek - amikor Tilo Werner Jimi Hendrix mellé vetítve túl sokáig élvezi, hogy "egy színpadon" van a rocklegendával, az például ciki, pedig nem az a cél. Amikor a felfújható guminők ellepik a színpadot, az jó; amikor sokáig nézik az önmagukról szóló filmet, az nem.
És van színház: amikor Sárosdi Lilla albérletkeresős magánszámát adja elő, vagy mikor Mucsi Zoltán egy ötvenes-szomorú trolibuszsofőr szerepében szextelefont folytat Tóth OrsivalÉ És van zene is: ügyes és változatos.
Ha közelebbről nézzük - le- vagy kitakarva a szórakoztató és unalmas szkeccseket -, muszáj eltöprengeni azon, hogy a színházi alapjelmeznek számító szürke tréningruhán kinek-kinek a saját neve szerepel, és sokuknál a számukra különösen jelentéses szavak, helyek is: Sajkod, Hármashatár-hegy, Láng Annamárián Berlin, Csákányi Eszteren New York, Péterfy Borin "alternatív díva". Sokszor a foglalkozás is: színész; vagy a hangszer: trombita. Lebomlik a fal szerep és szereplő között. A taxi ablakán bekönyöklő Gyabronka Józseffel Scherer Péter - "civil" néven szólítják egymást - magánbeszélgetést folytat, munkáról, családról, házasságról. Nekünk szánják, hiszen halljuk.
Az egymásba érő - innen-onnan ismerős - ötletek és effektek közé számos szövegfoszlány ékelődik, amelyek a társulatra, a próbafolyamatra utalnak: a szellemesen önkritikus beköpések kritizálják a nem létező darabot, a szöveget, a rendezést, a színjátszást, a produkció egészét. És akad jelenet, amely ugyancsak erről szól, noha jelképesen: tetőtől talpig pirosba bújtatott és rúdhoz rögzített csocsóbábuk kelnek életre. Ügyetlenül lökdösik a lábhoz kötözött labdát, és egyre ingerültebben tűrik a csocsójátékos, vagyis az edző - Bánki Gergely - szidalmazását. Sorra lecsúsztatják magukat a rúdról, és kimennek. Az utolsó a rudat is viszi magával. Szomorúak és eltökéltek. A nézőt pedig eléri a fájdalmas szépség, és a szépség fájdalma is. A bábuk nem tudtak gólt rúgni - a jelenet pedig ettől jó. Hiszen tényleg nem tudtak.
A Krétakör előadása arról is szól - írják, mondják és játsszák a szereplők -, hogy hogyan próbál boldogulni a társulat a/egy rendező, Schilling Árpád nélkül. Hogyan próbál? Nagyon. Verbálisan és színházilag. Közvetlenül és reflektáltan. Önironikusan és tanácstalanul. Kicsi mosoly játszik Scherer arcán, amikor kiszól a kocsi ablakán: "Os(z)lóban vagyunk."
Rába Roland két dimenzióban, a kivetítőn nyilatkozik a produkcióról és a színészetről, zavartan zavartat játszik - háromban nem jelenik meg. Nagy Zsolt pedig csak a szereplistán tűnik föl - gondolom, azért, mert ő is a Hamlet-csapat tagja, és abból a csapatból csak Gyabronka Józsefnek maradtak fölös energiái: ő ebben is szerepel. Fekete szmokingban táncol egy kis megvilágított négyzetben, egyedül. Nem gúzsba kötve, bár.
A Pestiesti széttartó, egyenetlen, számos pontján nagyon tehetséges produkció; a tanácstalanság, a bizonytalanság, a kétely - szóval a Krétakör belső egzisztenciális problémája szervezi össze, illetve szét. Drukkolok.
Krétakör, szeptember 7.
