Mégpedig a Bagossy Levente által színpadra tett revüszínpadon, mert ez lett kitalálva: elöl porond, vagyis a játéktér, mögötte színes villanyégőkkel kerített függöny, a színpad előtt élő zenekar. Semmi bukolikus falusi idill, de még egy árva budi sincsen. Vannak revüfiúk és dizőzök.
És amikor Ficza István - aki később több szerep imitátoraként is felbukkan - fehér öltönyben (alatta azért fekete póló, és a lila csokornyakkendő a pucér nyakán csücsül, hiszen a jelmezeket Benedek Mari tervezte) elmondja nekünk Örkény abszurd kérdését az önmagát felfaló kígyóról és az embervoltát felfaló emberről, akkor vagy annyit sejtünk, hogy itt nem épp a szokásos margóvágós változatot tálalják föl nekünk, vagy már azt is tudjuk, hogy nem az Örkény által írott dráma, hanem annak előzménye, az 1964-ben írott kisregény kerül színre.
Vagyis Mácsai Pál rendezése "brechtizálta" a Tótékat: a színész és a darab közé illesztette a narrációt, amelynek intonációja azonban mindvégig illeszkedik a dialógus tónusához, tehát a szereplők nem állnak egészen kívül a szerepükön. A kisregény szövegét Gáspár Ildikó alakította a színpadhoz, és ő válogatta bele azokat az egyébként többnyire közismert dalokat, amelyek Kákonyi Árpád és Matkó Tamás vezetésével fölcsendülnek a közönség nagy örömére, elvégre revüről van szó.
Van nyitány és van finálé, mindenkinek megvan a maga dala is, szóval a kérdés mindössze annyi, hogy ez a szigorú dramaturgiával működő forma bírja-e a más nemben mesteri szöveg súlyát. Akkora kérdés ez, hogy olykor versenyre kel a Tóték alapdilemmájával: hogyan is áll a meccs megnyomorítók és megnyomorítottak közt akkor, ha a szerepek keverednek és fölcserélődnek.
Mert hát ezt nem lehet megúszni: az elmebeteg címke kapásból ráakasztható ugyan az őrnagyra, de az Epres Attila által játszott-elmesélt figura mégsem az, hanem a háború hatásai és a jellem adottságai keveredéséből keletkezett kreatúra, nyugodtan mászkálhat szabadon, még uralkodhat is, noha közveszélyes. Amint a Tót család vagy a nevében is idillt hordozó Mátraszentanna lakossága sem a megnyomorítottak egyszínű csoportja, hanem ugyancsak hierarchikus képződmény.
Színe és visszája egyszerre, ráadásul revüben; amikor az elején fölcsendül a Minden elmúlik egyszer című dal, a kissé melankolikus vigasztalás elárulja nekünk, hogy itt nem lesz megfagyott levegő, kicsúcsosodó tragikus pillanat, de még az emberi elaljasodásról sem kapunk röntgenképet. És nemcsak azért, mert a drámától eltérően ebben a szövegben mindjárt az elején, még az őrnagy megérkezése előtt értesülünk a háborúban harcoló fiú, Gyula haláláról, vagyis a Tót család által vállalt áldozat hiábavalóságáról, hanem mert Tót és az őrnagy viszonya távolról sem homogén.
És akkor jön a Valahol Oroszországban; Pogány Judit énekli, aki Mariskát nem egy tömbből faragott, vibráló aggodalomból állítja elénk, hanem beleépíti az Örkény-kommentárokból kitűnő reflektáltságot is. Ahogy Takács Nóra Diána Ágikája, ez a profi dizőz is szépen átsasszézik az egyenruha-bolondéria hullámain az apukaimádatból a másik "uralkodóhoz", aki ráadásul idegen férfi, ő meg tizenhat éves kamasz lány, ugye, ad notam Te vagy a fény az éjszakában. Ficza István - aki az elején megidézi a katonafiút, aztán eleven karikatúrával a félgügye postást, de még angyalként is bebiciklizik közénk - szükségképpen tart távolságot mindegyik figurától, így aztán jelenései igazi betétszámokká válnak.
A legnehezebb dolga a férfipárosnak van: ők ugyanis nemcsak az Örkény-kisregény figuráinak sokrétűségével, vagyis valójában egymással birkóznak, hanem Mácsai rendezésében a formával is. Csuja Imrének és Epres Attilának ugyanis muszáj "beljebb" mennie a szöveg drámai erdejében; nemcsak mutatni és mondani, hanem megélni is a többmenetes ütközet egyes állomásait, hiszen mégiscsak itt ez a folyamat, melynek végén három csattanás árulkodik a végkifejletről.
Csuja Imre Tót tűzoltója - a sisakot kezdettől fogva viseli fekete-fehér szmokingjához - nagydarab béketűrés, alig vehető észre, amikor elveszíti. Az őrnagy újabb és újabb húzásai egyesével megélve nem is tűnnek elviselhetetlennek, legföljebb méltatlankodni lehet rajtuk egy kicsit. Folyamat nincs, de végeredmény van azért, és Csuja épp oly békésen, nyugodtan teszi meg ezt a legutolsó lépést, ahogy a derekát adta be minden addigi megpróbáltatásnak. Ez azért jó, mert Epres Attila őrnagya sem jár be nagy utat a hatalmi tébolyban; a zseblámpa-epizód nem üti fölül a szembe húzott sisakot vagy a berogyasztott térdeket, csupán egy újabb elem a kényszerű együttélésben, a békés budin üldögélés és közös séta mellett.
Szóval nincsen fokozás, csak a dalok sorjáznak; van ötletes bábozás a margóvágóval, az esti sétával - mutatvány. És ezt vagy beveszi a tisztelt néző, mert örül annak, hogy Örkényből, a sok színe-visszája kommentárból sokkal többet kap, mint szokás; vagy nem, mert margóvágónak és dobozolásnak lennie kell. Én bevettem, elvégre nem lehet napjában többször belehalni abba, hogy miben élünk.
Örkény Színház, március 9.
