Persze ez a Mephisto akkor is arról gondolkodtatna el mindenkit, hogy vajon meddig mehet el a hatalom felé (ha egyáltalán) megalkuvásban, lojalitásban, szolgálatban egy művész, ha nem az lenne a bemutató kontextusa, ami. Hogy a kis lépések, a mentegető-magyarázó érvek közül melyik az, amelyik visszavonhatatlanná teszi az erkölcsi megromlást, és ezzel - mintegy szükségszerűen - a művészi minőséget is, hiszen a kettő kéz a kézben, mint tudjuk...
Klaus Mann regényének - melyből a színpadi változatot Vörös Róbert dramaturg és Alföldi Róbert készítette - a sorsa is kalandos, nemcsak a belvilága. Előbbi folyamatos betiltások és a tilalom eltökélt megszegése, utóbbi az író és környezete személyes sorsa, elsősorban is az ifjúkori barát, a keresztnevét a hagyományos Gustavról Gustafra változtató Gründgens körül forog. Aki a Hamburgi Művészszínházban helyi sztár; sem a körülményekkel tisztességesen küzdő igazgató, sem a színes, de otthonos kis társulat nem kérdőjelezi meg vezető helyét. És amikor Dora Martin, a Berlinből érkezett díva nagy jövőt jósol neki, Hendrik Höfgen, aki okkal-joggal van teli súlyos kétségekkel önnön tehetségével kapcsolatban, kimondja az első "igent".
Stohl András érett-nagy, ólomsúlyú alakításában ezek az "igenek": állomások. Hol az eltökéltséget, hol a vágyat, hol egy-egy sikeres, vagyis gyümölcsöző lépést jelentenek; mindig valamit, ami közelebb visz - a mihez is? Nos, ezt a "mihez"-t, ezt véti el a sikerre vágyó művész (aki számára a hatalom is a siker jele), mert előbb nem veszi észre, hogy kis lépései egy készülődő rémuralom kegyeltjévé teszik, majd nem tud tenni ellene: a "hatalom majma" lesz belőle.
Nincsenek (vagy alig vannak) a mai magyar jelenre célzó színházi poénok: úgy mai magyar jelen az egész, ahogy van. Ne feledjük: Klaus Mann regénye csak 1936-ig tart (akkor emigrált az író), vagyis a sötétség tízéves, lassú eluralkodását mutatja meg. Ellenszegülésekkel - erre példa a kommunista színész, Otto Ulrich sorsa - és hithű odaadással - erre pedig a kezdettől fogva nemzetiszocialista Hans Miklas -, és mindkettő ugyanúgy végzi: golyóval a testében hever a hátsó színpadon.
Ezt a bizonyos első lépést, az első igent nehéz észrevenni - anynyira hasonlít egy normális vágyra: saját meggyőződésünk szerint jobbítani világunk sorsát. Amikor Höfgen a baloldali "forradalmi színházzal" való tétova kokettálása után Párizsban szembesül a nemzetiszocializmus uralomra jutásával, már nem tudja nem észrevenni a hatalom fenyegetését. Mindenki és minden erre figyelmezteti: de felesége, Barbara érvei éppúgy leperegnek róla, mint Dora Martin óvó-féltő intései és színes bőrű domina-szeretője szókimondó kritikája. Mert mindig csak egyetlen - bármilyen hiteltelen - ellenérv kell, egyetlen erőtlen önbiztatás, és máris ott a következő igen, egészen addig, míg köszöntésre lendül a jobb kar a Tábornagy előtt.
A Nemzeti színpadán traverzek és egy-két kellék; Menczel Róbert díszlete olcsó (mármint pénzben), és főleg: mozdítható. Néhány függöny, vörös és fekete - a látvány és a perfekt világítás a harmincas évek berlini stíljét idézi, beszól Brecht is egy csöppet; és hát mégis itt vagyunk, Budapesten, 2013-ban.
Tiszta a rendezés, mert tiszta a gondolat: magasra viszi, aki a hatalom majmául szegődik, kegyként kapja az intendatúrát meg a hatalmi pozíciót, és semmi kétség: lakáj, nem egyéb. Állhat Hamletként a kristálykoponyával: Mephistóval, az ördöggel kötött üzletet. Miközben megsemmisül, Stohl koronát pakol nemzetis pályájára.
És utoljára együtt egy nagy társulat. Udvaros Dorottya Dora Martin szerepében nemcsak a dívát, hanem a drámai hősnőt is parádésan hozza: regénybeli mintája Elisabeth Bergner, a színpadon azonban Marlene Dietrich dereng föl játékában. A Höfgen körüli nők közül Barbarát, az első feleséget érzékeny, belül szilárd jellemnek mutatja Radnay Csilla, míg a második feleség szerepében Martinovics Dorina a vakságban, megalkuvásban hűséges és aktív társ. De a boldogságot és a fájdalmat egyszerre és igazán Juliette, a féktelen félvér adja meg titokban Höfgennek, Bánfalvi Eszter erős, egy egész sorsot és a meghatározó szenvedélyt is mutató alakításában.
László Zsolt Tábornagya ismerős: kívül hordja az élet-halál urának öntudatát. Fölemel és letaszít, leginkább a kénye-kedve szerint - és ez utóbbit pompásan és döntően befolyásolja a Tenki Réka által játszott szerető.
A színigazgató és zsidó felesége Gáspár Sándor és Söptei Andrea színes-szép játékában elszántan választja az egyetlen lehetséges utat. Makranczi Zalán kommunista színésze sem rendül, és Nagy Zsolt nácija sem - ilyen a világ. És jó mindenki, süvít az odaadás - Szatory Dávid, Mészáros Piroska, Nagy Mari, Murányi Tünde, Fehér Tibor mind a helyén, hogy együtt mondják ki, amiről a színháznak itt és most beszélnie kell.
Tízszer - ennyi előadás lesz ugyanis a Nemzetiben. De a produkció elvihető - ősztől a Vígszínház játszhatná és játszaná, hogy megnézhesse mindenki, akit érdekel, hol, hogyan, miben élünk.
Nemzeti Színház, május 10.
