Víg esték

Plautus: A hetvenkedő katona; Hanoch Levin: Átutazók

  • Csáki Judit
  • 2013.04.28 13:03

Színház

Majdnem azzal kezdtem, hogy önmagában is nagy teljesítmény a mai nehéz időkben esténként ezerhatszáz embert leültetni a két összetartozó színházba, a Vígbe meg a Pestibe.

De mivel eszembe jutott, hogy a (hazug) ígéretek országa (is) vagyunk, hát bevillant egy képzelt pályázati ígérvény, amely derűt és reményt kínál a telt házaknak, mondjuk, az "Egy bolond százat csinál" című darabbal a nagyban, és a "Félrelépni tilos!"-sal a kicsiben. Hiszen a papír, ugye, türelmes. Ezért inkább úgy fogalmazok, hogy amikor a kultúrát és benne a színházat vagy ideológiai szócsővé, vagy a gagyival való agymosás terepévé igyekszik tenni a kurrens hatalom, képtelenül nehéz a minőséggel próbálkozni ekkora terekben. A válság, az apátia, a pénztelenség ugyanis a színháznak éppen ezt a fertályát sújtja, mármint a próbálkozókat.

Ezért örültem A hetvenkedő katona című Plautus-komédiának, melynek új és igen pofás szövegét Karsai György fordítása alapján Térey János készítette.

A szerző - akire amúgy Goldoni is esküdött: eszembe is jutott a Terecske Boros Lőrinc hangulatos-délies díszletéről - a szolgákat imádta, és Szőcs Artur, az előadás rendezője nem mond neki ellent. Annál is kevésbé, mert a darab csak annyiban érdekli, amennyiben megtartani képes egy erőteljes gegsorozatot, bohóctréfa-arzenált, zenés-táncos paródiahalmazt. Megtartja, a cselekmény vázlatosan dereng ki az előadásból - amelyben tehát a színészeken a nézői tekintet: követik-e a kor nézőfogó trendjét, és lemennek-e kutyába.

Na, nem mennek le, sőt; vagyis él még az egyszerre ízléses és fergeteges humor a színházban. Kell hozzá zene, ének, tánc és ötlet, és kell hozzá valaki, aki mintegy középről viszi a hátán az egészet. Ez a valaki a szolga szerepében Mészáros Máté, aki mellékesen hozza ugyan a darab által rá rótt fordulatokat, de nem ez a lényeg, hanem az a színészi sokoldalúság, erő és könnyedség, amellyel mindvégig kápráztatni tudja hálás közönségét. Jó társa ebben a másik szolgát játszó Molnár Áron; és persze a plakátszerűen görög istennek mutatott hetvenkedő szerepében Csőre Gábor is.

Ami az illusztrációként felvillantott környezetet illeti, az is rendben van: Bata Éva kikapós-szerelmes hölgye éppen úgy, mint Dengyel Iván ephesusi szomszédja, Géczi Zoltán pénzszórós bohóctréfát abszolváló athéni ifja meg a többiek is. Szőcs rendesen kézben tartja az előadást, ezen amúgy sok múlhatna, de nem múlik, és milyen kedves a végén egy pici jelzés és emlék Taub Jánosnak, aki valaha ugyancsak nagyszerű előadást rendezett ebből a komédiából. Mondjuk, most jól elvoltunk, és tudjuk becsülni az ilyesmit.

Jól elvoltam a Vígben is, ahol Hanoch Levin - akinek eddig látott darabjairól leginkább a bulvár jut eszembe - Átutazókját adják Eszenyi Enikő rendezésében; örök darab, mint a kis fekete ruha. Halál, magány, vágy, elvetélt remények, menjünk Moszkvába, illetve inkább Svájcba. Sem horizontálisan, sem vertikálisan nem túl tágas opus, de a rendező ugyancsak szerencsés kézzel nyúlt hozzá. A stilizálást választotta meg az elrajzolást - és ez legalábbis jótékonyan leplezi a mélység hiányát. Csipetnyi "mágikus realizmus" a tetejébe - és már pengenek is az érzelmek húrjai.

Komédiának hirdetik, de ez az este nem a röhögésről szól, nevetni is befelé lehet inkább. Néhány család, ilyen meg olyan él egymás közelében, kötelezően különböző összetételben. Van anya és fia; anya-apa-gyerek és a nem kívánt nagymama; anya-apa, akiknek elment a gyereke külföldre és nagybetegen, meghalni tér haza; anya szép lánnyal és csúnya lánnyal; fiatal pár a férj púpos testvérével; ja, és a szingli prosti meg az ugyancsak szingli özvegyember-nőcsábász...

Nyolc temetést ígér a színlap - megvan hiánytalanul, ez az előadás refrénje: átvonul a fogyatkozó gyászmenet a színpadon. És a maradók álmodnak és vágyakoznak tovább, ki utazásról, ki bridzspartiról, ki szerelemről - körülöttük a tágas semmi, hiszen a tök üres színpadra csak olykor gurul be egy-egy mellvéd, amelyre támaszkodva a soros jelenet lezajlik. A többi a színészek dolga.

Törőcsik Mari kissé habókos, mindenhonnan elszökdöső nagymamája az előadás emblémája; egyetlen szó nélkül, arcán ártatlan, szeretetteli mosollyal vándorol a világban, és nem haragszik senkire. Jóság. Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla remek párosa tud még sorsos, telített lenni: a boldogtalan anya és az elvágyódó, de elutazni képtelen fiú sem egymással, sem egymás nélkül nem tud élni, és egyáltalában: nem tud élni, pedig annyira szeretne.

Lukács Sándor és Halász Judit kékben tartott házaspárja eltemeti "életük reményét", a távolra szakadt fiút: jelzések, képek, pózok és gesztusok; akárcsak Hegyi Barbara mindig épp reggelit vagy ebédet tálaló asszonya, hatalmas pótfenékkel, vagy Igó Éva ugyancsak kitömött kétlányos anyája mind változat a családos vagy családtalan magányra, kellemes lebegésben tartva.

Sok-sok szereplő és elemelt egyszerűség: elnézi az ember a Vígszínház rutinos csapatát, és megnyugodva konstatálja, hogy van remény. Ha hagyják.

Pesti Színház, március 18.; Vígszínház, március 19.

Neked ajánljuk