Téglák a falban

Kottavető - HOPPart, Szputnyik

  • Csáki Judit
  • 2013. április 21.

Színház

Helyesek vagytok, lelkesek vagytok, tehetségesek vagytok - de ez most nem jó. Mondhatnám, hogy azért, mert még nincsen készen, mert kellene még sok próba, némi dramaturgiai beavatkozás; és ez mind igaz lenne, csak kevés.

Összeáll a HOPPart és a Szputnyik - micsoda jó hír ez, a független színházi szcéna két zászlóshajója (van több is, szerencsére) közösen mondana valamit: ez már önmagában is példaszerű összefogás, kár, hogy nem ragadós.

Az együttműködés apropóját vélhetően az adta, hogy a HOPPart, ugyebár, erősen zenés társaság, hiszen egy zenés osztályból pattant ki; a Szputnyikban is találhatni muzikális színészt, szóval kéne zenélni egy jót, együtt. Esetleg annak reményében (is), hogy talán erre akad pénzerős kereslet (is); nem félreérteni, ezzel sincs baj.

De amikor kiderült, hogy az alkalmi zenés csapat szeretne együtt muzsikálni, akkor előállt az első döntési helyzet: koncert legyen ez, vagy érdemes kihasználni az adottságot, hogy itt színészek vannak a porondon? A döntés evidensen az utóbbi mellett szólt, csak nem következett belőle semmi.

Mert azt, ugye, ne tekintsem már a produkció lényeges elemének, hogy a fantasztikusan találékony Izsák Lili (vagy/és Szlávik Juli) barna köpenybe, bokazokniba és rémes papucsokba-cipőkbe bújtatta a társaságot, aztán ezt is jól megvariálta, még fekete lakkbőr rövidgatya is kerül. Vagy azt se, ugye, hogy a színpad kínálta alkalmi bohóctréfákat a néma mikrofonnal, a leállíthatatlanul szólózó énekessel és a hangszerek fantáziadús csépelésével nagyjából - de csak nagyjából - elfogadható fapofával abszolválja a csapat.

Értem én, hogy a számok listája nagyjából "kalapozással" állt öszsze. Semmi baj ezzel, ha az anyaggyűjtést koncepciózus szerkesztés követi. De ha nem, akkor a Pink Floyd lassan középkorúnak számító The Wall című száma akkor is összeolvad a rezsón lévő serpenyőből kipattogó kukoricákkal és a majdnem kínos vetítéssel, ha eredetileg a Bee Gees harmincöt éves Staying Alive című dalával szerették volna összemixelni.

Valahol itt mutatkozik a lényeg: ez a két dal beszél valamiről, kivált így együtt; mégpedig olyan valamiről, amiről ez a mi elmaradott magyar valóságunk is beszél, sőt kiabál mostanában. Vagyis: lehetett volna ez a néhány perc nemcsak középpont, hanem súlypont is, mármint ha van súly. Énekelni a "thought control" ellen - ez igencsak belevág a két csapat hétköznapi tevékenységébe, már ha nem az a legfőbb tétje a számnak, hogy sikerül-e és hogyan előadni a mixet. Amúgy sikerül, nagyjából úgy, ahogy nem sokkal utána a Summertime, a The Man I Love és egy harmadik dal egyvelegét.

A Shosholoza - régi dél-afrikai népdal, sokszor és sokak által feldolgozva, olvasom a Wikipédián - talán már a próbák alatt megmutathatta volna, merre van a zsákutca: ha a technikai igyekezet, a muzsikusi erőfeszítés, vagyis az a terep, ahol ennek a csapatnak egy közepes profi gárdával sem érdemes versenyre kelnie, fölülüt minden mást; azt bizonyosan, amiért színészeknek érdemes színpadon zenélniük. Ha kimegy belőlük a színész, kimegy a produkcióból a színház - pedig még az igazán profi zenészeknél is fordítva szokott lenni: bejön a színész, és bejön vele a színház.

Itt meg az ezúttal csöppet sem termékeny, sokkal inkább hatáskioldó funkcióban működő eklektika egymás mellé-mögé sorolja a dalokat. Az amúgy remek Lou Reed-dalt - Walk on the Wild Side - az önmagában ugyancsak szellemes szövegű dallal, a német Knorkator banda számával, melyben a zenét gyűlölik vehemensen, a C-dúrt, a g-mollt, a triolát, a szinkópát, aztán a profikat, az amatőröket, a kantátát és a szonátát, míg végül eljutnak a szerzőkig, Bachot és Beethovent, Smetanát és Erik Satie-t, Bachot és Lisztet. Ez is lehetett volna súlypont.

De ne legyen már úgy, hogy a Kex Család című számát - újszülött, minden vicc stb. - a szövegpoénok éltetik, és csöppet sem jön át, amiről pedig erősen szól a dal. Ne legyen úgy sem, hogy egy "superman"-re, aki amúgy vagy pőre felsőtestén emblémát, vagy tüchtig piros-kék kosztümöt visel, futó poén legyen ráfabrikálni egy kokárdát. Apró kacaj a nézőtérről - és már száll is az égbe a poén, mint az "illanó illatok" a Kex dalában.

A komor arc és a szúrós tekintet mostanában a divatbemutatók pástjain, valamint a kozmetikai hirdetésekben trendi fogás. A színpadon támadhatna neki iróniája - ha a színészek nem jobb híján, valami helyett hordanák olykor ezt az ábrázatot.

És hát döcög a ritmus, fináléból is van vagy három. A számok közt is "csináltan" rendetlen az átállás, de ez az álspontaneitás sem tart sehová, tán mert az igazi spontaneitás hiányzik. Kényszeredett humor, kényszeredett lazaság próbálja elfedni, hogy senki nem tudja: azon kívül, hogy bedobta a maga számát a kalapba, miért azt énekli, amit.

Nem találták ki - és ez bizonyosan nem egyedül a rendező Polgár Csaba hibája -, hogy miről is szóljon ez az este. Zenélnek - ki jobban, ki gyöngébben - ezek a kedves, tehetséges színészek, oda is lesznek értük a barátok, drukkerek, rokonok, hiszen az odaadás az egyetlen, amiből megvan a kellő mennyiség. Most már csak azt kéne megcsinálni, aminek odaadják az odaadásukat.

Átrium, március 16.

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.