Összeáll a HOPPart és a Szputnyik - micsoda jó hír ez, a független színházi szcéna két zászlóshajója (van több is, szerencsére) közösen mondana valamit: ez már önmagában is példaszerű összefogás, kár, hogy nem ragadós.
Az együttműködés apropóját vélhetően az adta, hogy a HOPPart, ugyebár, erősen zenés társaság, hiszen egy zenés osztályból pattant ki; a Szputnyikban is találhatni muzikális színészt, szóval kéne zenélni egy jót, együtt. Esetleg annak reményében (is), hogy talán erre akad pénzerős kereslet (is); nem félreérteni, ezzel sincs baj.
De amikor kiderült, hogy az alkalmi zenés csapat szeretne együtt muzsikálni, akkor előállt az első döntési helyzet: koncert legyen ez, vagy érdemes kihasználni az adottságot, hogy itt színészek vannak a porondon? A döntés evidensen az utóbbi mellett szólt, csak nem következett belőle semmi.
Mert azt, ugye, ne tekintsem már a produkció lényeges elemének, hogy a fantasztikusan találékony Izsák Lili (vagy/és Szlávik Juli) barna köpenybe, bokazokniba és rémes papucsokba-cipőkbe bújtatta a társaságot, aztán ezt is jól megvariálta, még fekete lakkbőr rövidgatya is kerül. Vagy azt se, ugye, hogy a színpad kínálta alkalmi bohóctréfákat a néma mikrofonnal, a leállíthatatlanul szólózó énekessel és a hangszerek fantáziadús csépelésével nagyjából - de csak nagyjából - elfogadható fapofával abszolválja a csapat.
Értem én, hogy a számok listája nagyjából "kalapozással" állt öszsze. Semmi baj ezzel, ha az anyaggyűjtést koncepciózus szerkesztés követi. De ha nem, akkor a Pink Floyd lassan középkorúnak számító The Wall című száma akkor is összeolvad a rezsón lévő serpenyőből kipattogó kukoricákkal és a majdnem kínos vetítéssel, ha eredetileg a Bee Gees harmincöt éves Staying Alive című dalával szerették volna összemixelni.
Valahol itt mutatkozik a lényeg: ez a két dal beszél valamiről, kivált így együtt; mégpedig olyan valamiről, amiről ez a mi elmaradott magyar valóságunk is beszél, sőt kiabál mostanában. Vagyis: lehetett volna ez a néhány perc nemcsak középpont, hanem súlypont is, mármint ha van súly. Énekelni a "thought control" ellen - ez igencsak belevág a két csapat hétköznapi tevékenységébe, már ha nem az a legfőbb tétje a számnak, hogy sikerül-e és hogyan előadni a mixet. Amúgy sikerül, nagyjából úgy, ahogy nem sokkal utána a Summertime, a The Man I Love és egy harmadik dal egyvelegét.
A Shosholoza - régi dél-afrikai népdal, sokszor és sokak által feldolgozva, olvasom a Wikipédián - talán már a próbák alatt megmutathatta volna, merre van a zsákutca: ha a technikai igyekezet, a muzsikusi erőfeszítés, vagyis az a terep, ahol ennek a csapatnak egy közepes profi gárdával sem érdemes versenyre kelnie, fölülüt minden mást; azt bizonyosan, amiért színészeknek érdemes színpadon zenélniük. Ha kimegy belőlük a színész, kimegy a produkcióból a színház - pedig még az igazán profi zenészeknél is fordítva szokott lenni: bejön a színész, és bejön vele a színház.
Itt meg az ezúttal csöppet sem termékeny, sokkal inkább hatáskioldó funkcióban működő eklektika egymás mellé-mögé sorolja a dalokat. Az amúgy remek Lou Reed-dalt - Walk on the Wild Side - az önmagában ugyancsak szellemes szövegű dallal, a német Knorkator banda számával, melyben a zenét gyűlölik vehemensen, a C-dúrt, a g-mollt, a triolát, a szinkópát, aztán a profikat, az amatőröket, a kantátát és a szonátát, míg végül eljutnak a szerzőkig, Bachot és Beethovent, Smetanát és Erik Satie-t, Bachot és Lisztet. Ez is lehetett volna súlypont.
De ne legyen már úgy, hogy a Kex Család című számát - újszülött, minden vicc stb. - a szövegpoénok éltetik, és csöppet sem jön át, amiről pedig erősen szól a dal. Ne legyen úgy sem, hogy egy "superman"-re, aki amúgy vagy pőre felsőtestén emblémát, vagy tüchtig piros-kék kosztümöt visel, futó poén legyen ráfabrikálni egy kokárdát. Apró kacaj a nézőtérről - és már száll is az égbe a poén, mint az "illanó illatok" a Kex dalában.
A komor arc és a szúrós tekintet mostanában a divatbemutatók pástjain, valamint a kozmetikai hirdetésekben trendi fogás. A színpadon támadhatna neki iróniája - ha a színészek nem jobb híján, valami helyett hordanák olykor ezt az ábrázatot.
És hát döcög a ritmus, fináléból is van vagy három. A számok közt is "csináltan" rendetlen az átállás, de ez az álspontaneitás sem tart sehová, tán mert az igazi spontaneitás hiányzik. Kényszeredett humor, kényszeredett lazaság próbálja elfedni, hogy senki nem tudja: azon kívül, hogy bedobta a maga számát a kalapba, miért azt énekli, amit.
Nem találták ki - és ez bizonyosan nem egyedül a rendező Polgár Csaba hibája -, hogy miről is szóljon ez az este. Zenélnek - ki jobban, ki gyöngébben - ezek a kedves, tehetséges színészek, oda is lesznek értük a barátok, drukkerek, rokonok, hiszen az odaadás az egyetlen, amiből megvan a kellő mennyiség. Most már csak azt kéne megcsinálni, aminek odaadják az odaadásukat.
Átrium, március 16.
