Aki igennel felel az egyenként föltett kérdésekre, üljön a nézőtér bal oldalára, aki nemmel, a másikra. És akkor fölállunk sokan, és indulunk a másik oldalra, egy estén akár háromszor is.
| ||
A Kerekasztal vitaszínházat csinál Schilling Árpád rendezésében. Két eddigi estjük az utóbbi idők legfontosabb társadalmi fóruma. Szűk körű, igaz, hiszen egy sorozat két kezdő darabján vannak túl (az eddigi témák: család, otthon); meg különben is: egy fecske... De ha lenne kíváncsiság a mindenkori-jelenlegi politikai vezetésben, hát itt ülne köztünk, és hallgatná, hogyan érvel, hogyan gondolkodik együtt a minden szempontból nagyon heterogén közösség.
Ha azt mondom, eddig még sosem gondolkodtam el önmagában azon, vajon melyek azok a társadalmi problémák, amelyek megoldására a politikai vezetés kitalálta ezt az amúgy minden ízében rossz hallgatói szerződést, akkor elmondtam, mi az egyik legnagyobb haszna ennek a régi-új színháznak. Egyrészt - a Kerekasztal profi színész-drámapedagógus munkatársainak moderálásával-provokálásával - önmaga artikulálására készteti a nézőt, másrészt a másik néző véleményének végighallgatására és a saját érvek újragondolására. Harmadrészt arra: válts nézőpontot, vizsgáld fölül a véleményed. Gondolom-e most, hogy valamiféle megoldás szükséges az olyas problémákra, mint a társadalom elöregedése (magam is a Ratkó-nemzedék tagja lennék), az agyelszívás, a népek (benne a fiatalok) tömeges elvándorlása? Gondolom, persze, noha kéne még erősen gondolkodnom, ha az én feladatom lenne megoldást, választ találni. Amiről egyelőre csak anynyit tudok, hogy egyetlen ízében sem egyezik a mai válaszokkal.
Az én feladatom lenne? De hát ez a Schilling-Kerekasztal-féle vitaszínház éppen arról győz meg, hogy az én feladatom, másokkal együtt. Interaktív színház ez, melyben a színház eszköz; a cél pedig egy mostanában erősen eltompult reflex és hajlandóság: a konszenzus föllelése, vagy legalább a másik véleményének - nem magunkévá tétele, de legalább - megértése.
Mert nagyjából fele-fele arányban ültünk egymással szemben, amikor a házasság önértékéről folyt a szó. Érvek itt is, ott is: a kapcsolat vállalása, az egymásnak és a világnak szóló kinyilvánítás az egyik oldalon, a széles körű "tálalás" szükségtelensége a másikon. De abban például egyezségre jutottunk, hogy ez a döntés mindössze két ember közös megegyezését igényli, és ezen túl semmiféle társadalmi jóváhagyás, netán egyik formának a másik fölé rendelése nem szükséges. Egy demokráciában legalábbis.
Mert a kiindulópont minden esetben ez volt: demokráciában élünk, abban akarunk élni. Előíró, preskriptív állam helyett leíró, deskriptív államot szeretnénk, amely a polgárait sem törvényekkel, sem világnézeti alapon nem hierarchizálja.
Mert lehet úgy gondolni - bár e sorok írója ezt mély tudatlanságnak minősíti -, hogy egy gyerek nagyobb eséllyel lesz homoszexuális akkor, ha meleg pár neveli, hiszen a példa erre biztatja, de - egyeztünk meg - még ezen az alapon sem lehet megnehezíteni a meleg párok örökbefogadási procedúráját.
És lehet úgy gondolni, hogy akit az állam a pénzén (vagyis a polgárai adóforintjaiból) egyetemre járat, érezze ne csak erkölcsi, hanem anyagi kötelességének, hogy tudásából a hazájának adja vissza a legtöbbet (bár ennél a kérdésnél a nézőtér két fele alaposan fölbillent, az "igen" oldalon alig egy-két ember ült), de abban nagyjából egyetértettünk, hogy ehhez nemcsak kötelezettséget kell róni a fiatalokra, hanem vállalni a magas szintű, anyagilag erősen kistafírozott felsőoktatást és a végzés utáni elhelyezkedést.
Mitől színház ez? Ha darabot, színészi alakításokat keresünk: semmitől. Ha a színház legősibb, társadalmi hivatásához nyúlunk vissza, akkor minden ízében az. Van ugyanis téma, cél, résztvevők (szereplők), közönség (ugyanaz), vivőanyag (a kerekasztalosok érzékeny, empatikus, hatékony moderálása, illusztrálása) - és amennyiben katarzison az előadás idején túlnyúló hatást (is), a tovább-beszélést, a nézőtér két féltekéjének közeledését értem, hát van katarzis is.
Színházi nevelés ez, az alany magam vagyok, meg a mellettem, mögöttem, előttem ülő. Meg a "szakértőnek" meghívottak, akiket hivataluk is arra kötelez, hogy foglalkozzanak az adott kérdéssel, de itt lehetőségük nyílik néhány más vélemény megismerésére. Szakértelmük elmélyítésére esetleg.
De a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy gondolunk, kimondunk, hallgatunk, újragondolunk. Belenézünk néhány szempárba.
Az utolsó feladat az volt, hogy írjuk föl egy nagy papírra a jogokat, amiket elvárunk, és a kötelezettségeket, amiket magunktól várunk el. Nekem egy ideig csak az első oszlophoz voltak ötleteim, mert úgy gondolom, a másodikat némán, magától értetődően teljesítem. De ezt a nagy árkus papírt kifüggeszteném a parlamentben.
Kerekasztal, Jurányi, május 2.
