Rétegzett várakozás volt ez; ami a Varázsfuvolát illeti, nem a nagy operai előadások, hanem Bergman filmje a nézői memória egyik talpköve, Brook pedig... hát igen, a huszadik századi színházművészet eleven és játékos ikonja, aki a hetvenes évek első felében itthon is megmutatott előadásaival igencsak rányomta bélyegét a hazai színházművészetre is. Lehetett nagy durranást várni.
Aztán durranás nem volt, pontosabban nem durranás volt; semmi explozív jelenség - ellenben egy nagy, tiszta, homogén súly szép lassan leereszkedett a színpadra és a nézőtérre is.
Schikaneder librettójából csak annyi maradt, amennyi egy tiszta meséhez, egy egyszerű kijelentéshez elég: a három páron (Tamino - Pamina, Papageno - Papagena, Sarastro - Éj királynője) kívül Monostatos és egy remek prózai színész, Abdou Ouologuem, aki mintegy narrátorként, élő dramaturgiai rugóként mozog a színen. Mozart zenéjéből pedig nemcsak súlyos részek maradtak ki, hanem a nagyzenekar is: a zongoránál (melyre az átiratot Franck Krawczyk készítette) Rémi Atasay ült, aki nem is annyira kísérte, sokkal inkább vitte, animálta, szervezte, vezényelte az előadást, fantasztikusan könnyednek és természetesnek ható játékával.
Amiként az egész fantasztikusan könnyed és természetes volt. Peter Brook rendezői gesztusában nyilván ott van a nagyopera teljes szakirodalmához fűződő tartalmas viszony, nekünk, nézőknek azonban csak a végkövetkeztetést, a saját állítását tálalja föl: varázslaton és mágián túl az élet a látszatokkal és próbatételekkel folytatott küzdelem, a dolgunk csak annyi, hogy megérje az egész.
A színpad - ki lepődött meg? - szinte üres. A díszlet néhány (soknak ható) bambuszrúd, melyek helyét ötletesen változtatják a szereplők, és tud lenni minden: sorfal és erdő, kalitka és rács. A többi kellék és elem alighanem elfért abban az egyetlen ládában, amelyet - mintegy bútorként - olykor betolnak a színre.
Sok vicces komédiai elem és intonáció indítja és kíséri az előadást. Abdou Ouologuem veszi rá Taminót, hogy - a mozdulatlan, de "igazi" Paminát odaidézve és vázlatos arcképét a kezébe adva - nekivágjon a lány kiszabadításának. Az egyszerű fiatalember mintegy az ő parancsára szeret bele - varázsütésre - Paminába; amúgy nem néznénk ki belőle nagyszabású próbatételek teljesítését, hisz még a "herceg vagyok" is oly viccesen képtelenül jön ki a száján. Aztán a "ha már, akkor már" kényszerű lendülete viszi végig a becsületes helytállás útján. Antonio Figuero nem rántja magára az operatörténet összes Tamino-kliséjét; jó színész lévén azt játssza el, hogy lépésről lépésre nő fel a feladathoz.
Amiként Pamina (Anne-Emmanuelle Davy) sem légies tünemény, hanem zavarodott fiatal lány, akit éppen elrabolt szeretett édesanyjától, az Éj királynőjétől az a gonosz Sarastro, aki aztán egyáltalán nem tűnik gonosznak, inkább fölvilágosult, racionális és még szeretetre is képes uralkodónak.
A varázsfuvola: pici nádsíp, a csengettyű: triangulum - de a dallamot így is, úgy is zongorán halljuk. A kés sem kés - de hiszen az ölés sincs komolyan gondolva itt; tán még az Éj királynője (Lela Benhamza) sem akarná valóban Sarastro halálát, még kevésbé azt, hogy a lánya ölje meg őt, hiszen a legvégén oly otthonosan állnak Sarastróval egymás mellett megbékélt birodalmuk élén.
És a sötétség birodalma sem félelmetes; nemcsak azért, mert Vincent Pavesi Sarastrója is csupa gyöngédség és szeretet, amikor a fogva tartott Paminát óvja-védi, és a Tamino elé állított próbatételekkel csak a lány árfolyamát csavarja följebb. Állhatatosság, kitartás, eltökéltség - ez minden, amit akar.
Virgile Frannais Papagenója viszont éppen ezeket nemigen akarja; neki alanyi jogon az életöröm jár meg egy hasonló aszszonyka. A figura hagyományos karakterét a színész kiteljesíti, a rendező viszont kissé hátrébb vonja az előadás lírai tónusú üzenete érdekében. Asszonyka kerül azért - Betsabée Haas még az öregasszonyjelmezben elénekel egy máshonnan idecitált, Die Alte című Mozart-dalt is, mielőtt kapucniját hátracsapva ránevet választottjára, akivel azonmód egymásnak is esnek.
Monostatos (Alex Mansoori) gonoszsága leginkább a magány szenvedése, könnyen leszerelhető. Aztán a tűzpróbán már ő az egyik, aki a két mécsest tartja... Az Éj királynőjével tervezett puccsban azután már maga sem hisz.
A vízpróba színpadképe magába sűríti az előadás egészének egyszerűségét és nagyszerűségét: derengő kékes fénnyel "vágják ki" a színen azt a téglalapot, amelyen méltóságteljesen átsétál a győztes ifjú pár...
Próza és ének (operai vájt fülűek szerint nem igazán nagy hangokkal) harmonikusan úszik egymásba; ez is mennyire stimmel Brook színházához, amely áttetszőségében lett igazán nomumentális, és hát egy nagy élet és egy nagy pálya végén azt mondja nekünk, hogy nem is olyan nehéz ez az egész.
De sok utolsó mondatot követ egy legutolsó: hátha lesz még egy legutolsó Brook-rendezés, mielőtt tényleg el.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Művészetek Palotája, március 30.
