A fővárosban, vagyis a Tarlós-birodalomban mindenkinek elgurult a gyógyszere, leesett a töltőről.
Mert valahogy tán meg lehetett volna úszni azt a méretes blamát, hogy Tarlós elment az Újszínházba az évforduló táján, megünnepelni egy évvel korábbi szégyenletes döntését, amelybe a józanabb népség akkor sem szűnik beleverni az orrát, ha maga a színház végül nem lett neonáci, mert meghalt belőle az ész. De Tarlós azért odament a posztumusz Csurka-premierre (reciklált előadás méla föllangyosítására), pezsgőzött kicsit, de a sajtó nemigen hördült – erre most kinyomta magából ezt az ostoba közleményt.
Miszerint teljességgel természetes, hogy az Újszínházban csökkent a nézőszám, hiszen igazgatóváltás volt, és ő már csak tudja a nagy eszével és kultúrszomjával, hogy ilyen alkalmakkor a színházban ez előfordul. Hozta is mindjárt a példát: lám, ugyanez történt az Alföldi-éra kezdetén is a Nemzetiben – vagyis, gondolja Isten barma, már csak néhányat alszunk, és hálózsákban éjszakázik az Újszínházra szomjas nézősereg a jegyárusítás előestéjén a mínusz tízben...
De hát még a számokkal is csal a délceg főpolgármester – lásd Alföldi tényszerű, számokkal zsúfolt válaszát.
A délceg főpolgármester amúgy nem mindig délceg, kizárólag lefelé – de ha Orbánnal utazik a buszon, hát még a hátát is begörbíti, nehogy látsszék, hogy magasabb a fővezérnél. Hangja fisztulássá válik, tekintete a Nagy Ő tekintetét fürkészi, retteg, nehogy rosszat mondjon, ezért aztán hülyeségeket beszél. Igazi lakájtempó – ahogy ez a közlemény is az: mutatja, hogy ő hű szolga, lám, most is beáll a fősodorba, és rúg egy nagyot a Nemzeti távozó igazgatójába. Akinek egyébként – magasság ide meg oda – pont a bokájáig sem ér, és ezt tudja is, ezért rúg.
Hiszen amikor a főváros egy röpke ideig mintha szembeszállt volna a Nagy Ő fővárost kivéreztető taktikájával, akkor odáig merészkedett, hogy Alföldit esetleg átmenekítené az Újszínházba. Tárgyalgatott, ígérgetett, hitegetett – kesztyűsbábjai szájával. Nem emberbarátságból, nem is a művész elismeréseképp, hanem taktikából, dafkéból, dacból – „megyek világgá, ha nem kapok csokit”.
Kapott csokit, és a Nagy Ő még azt is hozzátette, „most aztán egy szót se halljak” – hallottuk a buszos felvételen, viccelődnek a parasztok, viccelődik Rákosi elvtárs. Hát nem hall egy szót sem – de jön ez a silány, kispályás újszínházasdi, miközben...
Miközben azért hirdet „rendezői pályázatot” az Újszínház, mert a kutya sem megy oda rendezni, legföljebb egy-egy kiskutya, nagynéha. Miközben az Újszínházból frissen a Nemzetibe szerződött Bánsági Ildikó azt mondja, hogy úgy szomjazik a minőségre, mint egy pohár vízre. Miközben tudjuk, hogyan állnak össze az újabbani telt házak – csalással és vattával –, és tudjuk, hogy az Újszínház nincs a térképen, nem ír róla a szaksajtó, és amit a színpadon adnak, jó esetben dögunalom, de a jó eset fehér holló.
Tarlós egyébként tudja ezt. Tarlós minden szempontból méltatlan és alkalmatlan Budapest első emberének posztjára. Nem szabad ezt elfelejtenünk, amikor eljön az idő.
