A főlakáj szól – Tarlós és Alföldi

  • Csáki Judit
  • 2013. május 16.

Publicisztika

A fővárosban, vagyis a Tarlós-birodalomban mindenkinek elgurult a gyógyszere, leesett a töltőről.

Mert valahogy tán meg lehetett volna úszni azt a méretes blamát, hogy Tarlós elment az Újszínházba az évforduló táján, megünnepelni egy évvel korábbi szégyenletes döntését, amelybe a józanabb népség akkor sem szűnik beleverni az orrát, ha maga a színház végül nem lett neonáci, mert meghalt belőle az ész. De Tarlós azért odament a posztumusz Csurka-premierre (reciklált előadás méla föllangyosítására), pezsgőzött kicsit, de a sajtó nemigen hördült – erre most kinyomta magából ezt az ostoba közleményt.

Miszerint teljességgel természetes, hogy az Újszínházban csökkent a nézőszám, hiszen igazgatóváltás volt, és ő már csak tudja a nagy eszével és kultúrszomjával, hogy ilyen alkalmakkor a színházban ez előfordul. Hozta is mindjárt a példát: lám, ugyanez történt az Alföldi-éra kezdetén is a Nemzetiben – vagyis, gondolja Isten barma, már csak néhányat alszunk, és hálózsákban éjszakázik az Újszínházra szomjas nézősereg a jegyárusítás előestéjén a mínusz tízben...

De hát még a számokkal is csal a délceg főpolgármester – lásd Alföldi tényszerű, számokkal zsúfolt válaszát.

A délceg főpolgármester amúgy nem mindig délceg, kizárólag lefelé – de ha Orbánnal utazik a buszon, hát még a hátát is begörbíti, nehogy látsszék, hogy magasabb a fővezérnél. Hangja fisztulássá válik, tekintete a Nagy Ő tekintetét fürkészi, retteg, nehogy rosszat mondjon, ezért aztán hülyeségeket beszél. Igazi lakájtempó – ahogy ez a közlemény is az: mutatja, hogy ő hű szolga, lám, most is beáll a fősodorba, és rúg egy nagyot a Nemzeti távozó igazgatójába. Akinek egyébként – magasság ide meg oda – pont a bokájáig sem ér, és ezt tudja is, ezért rúg.

Hiszen amikor a főváros egy röpke ideig mintha szembeszállt volna a Nagy Ő fővárost kivéreztető taktikájával, akkor odáig merészkedett, hogy Alföldit esetleg átmenekítené az Újszínházba. Tárgyalgatott, ígérgetett, hitegetett – kesztyűsbábjai szájával. Nem emberbarátságból, nem is a művész elismeréseképp, hanem taktikából, dafkéból, dacból – „megyek világgá, ha nem kapok csokit”.

Kapott csokit, és a Nagy Ő még azt is hozzátette, „most aztán egy szót se halljak” – hallottuk a buszos felvételen, viccelődnek a parasztok, viccelődik Rákosi elvtárs. Hát nem hall egy szót sem – de jön ez a silány, kispályás újszínházasdi, miközben...

Miközben azért hirdet „rendezői pályázatot” az Újszínház, mert a kutya sem megy oda rendezni, legföljebb egy-egy kiskutya, nagynéha. Miközben az Újszínházból frissen a Nemzetibe szerződött Bánsági Ildikó azt mondja, hogy úgy szomjazik a minőségre, mint egy pohár vízre. Miközben tudjuk, hogyan állnak össze az újabbani telt házak – csalással és vattával –, és tudjuk, hogy az Újszínház nincs a térképen, nem ír róla a szaksajtó, és amit a színpadon adnak, jó esetben dögunalom, de a jó eset fehér holló.

Tarlós egyébként tudja ezt. Tarlós minden szempontból méltatlan és alkalmatlan Budapest első emberének posztjára. Nem szabad ezt elfelejtenünk, amikor eljön az idő.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.