Csáki Judit

Klasszikus művekkel sokszor előfordul, hogy bizonyos alternatív megoldások az előadásaikban úgyszólván kanonizálódnak - mert persze mindig kihívás, hogy a keresztül-kasul értett és értelmezett darabban milyen rejtett tartalékot lehet még föllelni.

Pallók és rudak darabolják a tatabányai Jászai Mari Színház többszintesre épített színpadát, a játék tere benyúlik a nézőtérre is, sőt: a zenészek a nézőtér bal oldalán elkerített részben ülnek - Valcz Gábor díszlete előrevetíti Novák Eszter rendezésének egyik jellegzetességét: az intenzív látványosságot. Szó sincsen persze csillagszórós-flancos teatralitásról - ami mégis "csillagot szór", az igen ironikusan teszi. Az istenek, azok például villognak, jópofa kis szerkentyűkkel - nyilván minden rendes vásárban kapni ilyesmit - forognak, pörögnek bele a sötétségbe.

Most bizonyára sokan leírják, elmondják majd, hogy Camus drámája tézisdarab, éppen ezért nemcsak a konstrukciója, hanem a bonyolítása és a figurakészlete is steril, egy meghatározott célra orientált. Így van, teszem hozzá gyorsan; ebből persze értékítélet nem következik, ettől nem jó, nem rossz, pusztán valamilyen, azaz ilyen.

"Írni könnyű, mármint olyan tömeget, melynek tömegjellege fontosabb az őt alkotó egyedeknél" - színházban eljátszani ugyanezt eléggé lehetetlen, a dolog természete szerint.

A termet formázó játéktér mindkét keskenyebbik oldalán van egy ajtó. Az egyik a folyosóra, a másik a vécébe vezet. Ha lehetne, kis lyukat vágnék bármelyikbe, és azon át, oldalról nézném Reginald Rose darabjának előadását Balikó Tamás rendezésében. Akkor ugyanis egy térben lehetnék a színészekkel - azazhogy színházban lehetnék.

Meglett ember volt már, mire rácsodálkoztunk: milyen remek színész. Most éppen Peer Gynt a Krétakör Színház Zsótér Sándor rendezte előadásában. A helyén van, jó helyen - nehéz helyen. Õ is nehéz, neki is nehéz.

"Ember önnek / Csak használatra kell már, semmi másra, / S éppoly kevéssé élhet önmagáért, / Akár a szem, a fül. A koronáért / Van csak a világon.

Igaz ugyan, hogy vasárnap késő este úgy gondoltam, hogy soha többé nem teszem a lábam az Erzsébet tér környékére, ahol a cipőm talpa immáron minden járdaszegélynek előre köszön - annyiszor jártam be a Gödör-Merlin-Örkény-Ericsson-Sátor-Pavilon-Vista Cafe hétszöget -, mégis hálával tartozom a sorsnak, amiért gyakorlatilag észre sem vettem egész hétvégén, hogy kampányfinis van, nagygyűlésekkel itt meg ott.

Nézem a közönséget, megpróbálom kitalálni, melyikük a "cél". Talán a megfáradt ötvenes pár ott, a hatodik sorban? A nő nagyokat kacag az előadás elején; szerintem ezt még otthon eltökélte: ha esik, ha fúj, ő itt ma mulatni fog. A férfi megadóan bámul maga elé - végtére a színpad is arrafelé van...

Le merném fogadni, hogy Szabó Réka, a kortárs mozgásszínház egyik érdekes alkotója soha életében nem látta Csurka István Döglött aknák című komédiáját (vagy tán szatírának nevezték bemutatása idején, 1971-ben?).

Aki úgy döntött, hogy Kossuth-díjat kap, nem tett mást, mint megadott egy tartozást. A kiugrásokat könnyű észrevenni - az egyenletesen magas teljesítmény láttán hozzászokunk saját elismerő csettintésünkhöz. Csákányi súlyos személyisége, kivételes tehetsége a színpadon evidens. Egyetlen darab.

Engem nem nagyon érdekel, hogy Roland Schimmelpfennig mélységesen mély művész-e, avagy csak a korszellemmel szinkronban élő, rendkívül ötletgazdag darabgyáros - mindkettőt lehetségesnek tartom, és ha az utóbbi eset állna fenn, azt is becsülöm, mert tehetségesen gyárt. Negyedik drámáját láttam (mármint nekem negyedik; még tizennégy van hátra ahhoz, hogy a fiatal szerző eddigi életművében naprakész legyek), és a mérleg: háromszor jól szórakoztam, egyszer unatkoztam (lásd Magyar Narancs, 2006. január 26.), és mindegyikért egyforma mértékben teszem felelőssé az írót és a rendezőt.