Klasszikus művekkel sokszor előfordul, hogy bizonyos alternatív megoldások az előadásaikban úgyszólván kanonizálódnak - mert persze mindig kihívás, hogy a keresztül-kasul értett és értelmezett darabban milyen rejtett tartalékot lehet még föllelni. A Romeo és Júliával például újabban gyakran megesik, hogy Júlia anyukájának a Romeo által megölt Tybalt a szeretője, apukájának pedig a Dajka. Az ilyen újkori trouvaille-ok abban különböznek az immanens értelmezésektől, hogy az ember gyorsan elunja őket.
Ezért aztán igazán örültem, hogy Alföldi Róbert új rendezésében egyiket sem gondolja. Kicsit gondolja viszont, hogy Mercutio Romeo iránti szenvedélye több mint baráti - ennek azonban az előadásban nincs jelentősége. Ellentétben sok más gondolásával, amelyek némelyike egészen jól megáll a lábán.
A rendező például két felnőtt ember szerelmét láttatja
a családi torzsalkodás
áldozatául esni, s ez fontos eltérés az értelmezési fősodortól. A megosztottság megemelkedik és kiszélesedik, és a két szuverénnek látszó fiatalnak sem a viszályon fölülemelkedni, sem azt megkerülni nem áll módjában, nincs esélye. Júlia rezignált és szorong, Romeo (nekem speciel hiába hívják itt Rómeónak, hosszú ó-val) csak szerelmes, tehát vak.
Ez a felnőttség okoz bizonyos repedéseket a darab gömbölyű felszínén - Alföldi ezeket teátrális vehemenciával, lerohanós jelenetekkel igyekszik takarni, tehát számos szép pillanat, látványos kép, jó jelenet, újszerű és/vagy hatásos alakítás látható. Van rendezői könnyű kéz, de koherens előadásról, alapos, minden elemében összehangzó mai értelmezésről nemigen beszélhetünk.
Szerepe van ebben annak is, hogy a rendező e fölfokozott szenvedélyesség, e mindenre kiterjedő erőteljesség érdekében rendelt új fordítást Varró Dánieltől - legalábbis erre utal az a kevés jelenet, amelynek szövege is komplett és remek -, de a szöveg egésze töredezett, innen-onnan kiegészített, kipótolt hatást kelt. Ennek elfedésére is kapóra jön a szemet-fület szüntelenül "etető" színpadi játék.
Mely már az előcsarnokban elkezdődik: suhancok galeripárbaja sokkolja a testi épségét óvni igyekvő közönséget, s mintegy mellesleg "közli", hogy Veronában régóta ez a módi, két párt hívei csatáznak nyilván hetedíziglen. Odabent a színházban is kiterjed a játék tere: a nézőtér közepére kifutó pallón egészen az erkély "királyi" páholyáig lehet jutni; itt játszódik az erkélyjelenet, szép, lírai és játékos. És a kék, sárga, piros viaszosvászon térelválasztók mögött olykor kinyílik a rendkívül mély színpad hátulja is, van hol futni nagyokat. Menczel Róbert díszletének fontos eleme még egy "mérethelyes" ló, ennek hátán vív szópárbajt Mercutio és Romeo, ez az egyik legjobb jelenet. És fontos elem egy fürdőkád is: hatalmas habban nyugtatja megtépett idegeit Júlia iszákos és neurotikus mamája, aki evidensen a bunkó és érzéketlen férjbe, rossz házasságába betegedett bele. Lánya nem sok részvétet érez iránta - szeretetről ne is beszéljünk: egy flegma gesztussal lepattintja magáról, nyilván nem először. A Dajka - itt nem nevetséges mesefigura, hanem tapasztalt és kemény asszony - majd a halottnak hitt Júlia láttán mutatja ki: itt ő volt az anya, az igazi.
Jó a szerelmesek első találkozása: addig hátrálnak tétova léptekkel a báli tömegből, míg válluk összekoccan - és alig egy perc múlva nyilván egészen egymáséi lennének, ha a bál és a színpad tűrné az ilyesmit. Találkozás van, kétely nincs.
Alig másfél nappal később viszont nem is kétely van, hanem majdnem bizonyosság: baljós hajnalon egymáshoz közel, de mégsem egymás mellett
kuporog a két pucér
szerelmes, a testbeszéd és az intonáció többet és mást mond, mint a szöveg. Azt, hogy ennyi volt.
Mert eddigre már nemcsak Tybalt ölte meg Mercutiót, hanem az immár nős Romeo brutálisan lemészárolta Tybaltot - a döfésözönben a legfelnőttebb Huszár Zsolt Romeója, mert ebben a pillanatban a saját boldogságát is kivégzi, és ezt nagyon jól tudja, azért a mészárlás.
Sok az arctalan mellékszereplő: a Montague szülők mellett Benvolio, Tybalt, de még Paris is - a Pétert játszó Marosi Viktornak legalább egy jelenet jut, a Lőrinc barátot Jézust ábrázoló pólóban alakító Hevér Gábornak több is. Takács Katalin Dajkája éppúgy teljes sorsot mutat, mint Nagy Mari Capuletnéje - Karczag Ferenc Capuletje már leginkább csak egyetlen, bár bonyolult jellemvonást, az erőszakos korlátoltságot.
De van jó Júlia, és van jó Romeo. Pálfi Kata sprődben és elszántban tartja a figurát (legföljebb azt nem hiszem neki, hogy nem küldené el édes jó szüleit messze a Paris-esküvő ötlete miatt, de ezen Shakespeare okán nemigen lehet segíteni), hiteles, mai, érett nőt játszik, aki tudja, hogy az igazi szerelmet nagy tétre adják. Huszár Zsolt Romeója remek csábító és férfias férfi, otthonos a veszélyes élet terepén. Meghalnak - és haláluk nem fakaszt békét, nem néznek aranyba öntve a boldogabb utókorra, hiszen fogalmunk sincs arról, vajon boldogabb lesz-e ez a mi utókorunk.
Új Színház, május 20.
