Csáki Judit

A darab címe tényleg "beszélő fejek" - de angolul (talking heads) ez (egyebek mellett) egy összenőtt szókapcsolat, magyarul meg nem. És nem is fejek beszélnek, hanem egész nők; ők mondják Alan Bennett novellaszerű monológjait. Ezek a monológok nem elképesztően jók, hanem eléggé jók, igazi (angol) szakember írta őket, a jó iparos gondosságával.

Miközben minden porcikám rettenetesen berzenkedik Szophoklész Oidipusz királyának "üzenete" ellen (ami könnyűipari zanzában nagyjából így hangzik: "hiába menekülsz, hiába fucc, a sorsod elől futni úgyse tucc"), mindig rettenetesen kíváncsi vagyok arra, hogyan mutatják meg a színházban a fölismerések letaglózó láncolatát. Azt tehát, amit a darab igazi erejének tartok: a szembenézés tragikus szükségszerűségét.

Kockázatos vállalkozás - mármint nem az Élektra színrevitele úgy általában, hanem az a mód, nyelv és forma, ahogy Bocsárdi László rendezte meg az Örkény István Színházban.

Igen, megint sokat ülnek; igen, megint vannak rozzant állagú pucér férfiak; igen, megint a hatvanas évek foteljei és állólámpái vannak a színpadon; igen: Maeterlinck A kék madár című meséjét végtére is Zsótér Sándor rendezte a Vígszínházban. Volt szerencsém egy teljesen hétköznapi előadást látni, igazi közönséggel; és noha igen: most is elmentek néhányan a szünetben, a többiek megrendülten és nehezen ocsúdva ünnepelték az előadást a végén, mert ha nem is tudták, érezték: Zsótér egyik legjobb rendezését látták.

Amikor 2003-ban a filmszemle megnyitóján Medgyessy Péter miniszterelnök bejelentette, hogy a magyar film állami támogatása 2006-ra eléri a tízmilliárd forintot, valaki megjegyezte mellettem: "Na, ezt a Grünnek köszönhetjük." Kérdés: így van-e valóban, köszöni-e még a hálás szakma az előretörést Grunwalsky Ferencnek, a filmes pénzek elosztását irányító közalapítvány elnökének - és mibe került ez neki magának?

Ha Schilling Árpád poénra rendezte volna Roland Schimmelpfennig Előtte-utána című darabját, most elég nehéz, de inkább lehetetlen lenne írni róla, hiszen a poént, ugyebár, nem illik lelőni. Ámde a Katona és a Krétakör közös produkciója a legkevésbé sem rendezői poén - noha mégiscsak az alapötlet, azaz a nézőtérrel szemben, a rivalda vonalában fölállított óriási tükör a második legjobb eleme az előadásnak.

A darabot a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában mutatták be - ez egy színházgyár, nagyüzem, előadások készülnek futószalagon, a nagy számok törvénye alapján előforduló kevés számú találattal, és szükségképpen rengeteg selejttel.

"Legyen elnéző" - ez a (Csehovtól vett) mottója Kukorelly Endre Élnek még ezek? című darabjának, amelyet a Kamrában mutattak be, Máté Gábor rendezésében. A Katona tesz az új magyar drámára, s ez vélhetően jót tesz az új magyar drámának. A Katonának is.

"Vegyél néhány embert, találj ki egy helyet, ahol egymáshoz sodródhatnak - aztán beszéltesd őket, a többi megy magától." Ez viszonylag stabil és működőképes drámaírói recept, benne is van az amerikai kurzusok könyveinek első fejezetében; de ennél erősebb érv, hogy benne van a drámairodalom túlnyomónak mondható részében, jóban-rosszban.

Ezen az oldalon interjú lenne Csányi Jánossal, a Bárka Színház volt igazgatójával - de Csányival alighanem vagy Csányi, vagy csak a színházi világban teljesen járatlan újszülött tud interjút készíteni.

A színmű nem tartozik a kedvenceim közé Shakespeare életművében. Számomra két darabra esik szét: a két, egymással szemben álló tábor harcára, és ettől eléggé elválóan Troilus és Cressida lehangoló szerelmi történetére.

Semmi kétségem afelől, hogy a Miskolci Nemzeti Színház a szezon nagy durranásának a Paolo Magelli által rendezett dupla produkciót szánta - el is hozta Budapestre megmutatni, köszönet érte a Tháliának is.