Igaz ugyan, hogy vasárnap késő este úgy gondoltam, hogy soha többé nem teszem a lábam az Erzsébet tér környékére, ahol a cipőm talpa immáron minden járdaszegélynek előre köszön - annyiszor jártam be a Gödör-Merlin-Örkény-Ericsson-Sátor-Pavilon-Vista Cafe hétszöget -, mégis hálával tartozom a sorsnak, amiért gyakorlatilag észre sem vettem egész hétvégén, hogy kampányfinis van, nagygyűlésekkel itt meg ott.
Ez volt a Fringe, a Budapesti Tavaszi Fesztivál újszülött csecsemője; bevallottan a tekintélyes edinburghi előd követője. A nagyralátó szervezők úgy gondolták, elsőre harminc, de akár negyven jelentkezőre is lehet számítani: lesznek ennyien, akik meg akarják mutatni a közönségnek és a zsűrinek, hogy belül a helyük, nem a peremen vagy azon is kívül.
Kétszázan voltak. Amatőrök és profik - meg ami közéjük esik, azaz minden. Jók és nagyon rosszak. A fölső szélét holnap föl lehet léptetni akárhol - a legfölsőt, az Ando Drom együttest és a Tom Walsh Triót Balázs Elemérrel és David Yengibarjannal a mezőnyből kiemelve föl is léptetik a legközelebbi tavaszi fesztiválon -, az alsónak pedig legyen egy anyukája, barátja, barátnője, pszichológusa, aki tapintatosan eltanácsolja a szerepléstől. A műfaji sokszínűség kliséje itt véres valóság volt: komolyzene, dzsessz, pop, rock, folk; tánc a klasszikus balettől a tangón, a kontakton, a flamencón, a salsán, a keletin át a hastáncig; megzenésített versek, hagyományos darabból hagyományos színház, alternatív nagymenők és kezdők, lelkes exhibicionisták, performance-alanyok; bábosok és gólyalábasok, tolókocsisok és breakesek.
És sokan sokfélék voltunk mi is, a zsűri: színigazgató, zenekritikus, táncos, fesztiváligazgató, idegenforgalmi szakember, rendező, dramaturg, koreográfus, muzsikus meg mindenféle népség; pontoztunk és díjra jelöltünk. Eléggé nagy felelősség - ennek árnyékában vitatkoztunk sokszor a veszekedésig -, tekintve, hogy a díjazottak mostantól, ha tetszik, legitim formában lesznek rászabadítva a nagyérdeműre, már aki nem volt eddig is, ugye...
A Fringe szervezői gyakorlatilag bordóba borították a fönti hétszöget: hoszteszek, kísérők, technikusok, biztonságiak egyenmellényben álltak a helyszíneken vagy trappoltak közöttük; őket az dicséri, hogy nem volt balhé, botrányosnak is legföljebb egy-egy produkció bizonyult, de erről nem ők tehetnek. A tekintélyes létszámú "humán erő", a szubhumán sokkarú jelzőoszlopok, a vaskos műsorfüzet, a pártokat megszégyenítő mennyiségű és méretű molinók kétségtelenül sokkal magasabb szintjét képviselték a profizmusnak, mint jó néhány produkció.
A rendezvény tokkal-vonóval - azaz a díjakkal együtt - nagyjából 55 millióba került; nézőpont kérdése, hogy ez sok vagy kevés. Ha a "találatok" felől nézzük - azaz azt mérlegeljük, mennyi valódi fölfedezésre volt módunk és lehetőségünk -, akkor sok, hiszen a semmiből nemigen bukkant elő senki, a díjazottakról valahonnan valakitől már hallottunk harangozni. Ha a kézzelfogható eredmény felől nézzük, akkor nagyjából húsz csapat igen komoly díjat kapott: föllépési lehetőséget a tavaszi vagy az őszi fesztiválon, a Budapesti Búcsún vagy a Hídünnepen, félmillió-egymillió forintokat új produkciókra, reklámfelületet a Pesti Estben vagy az iWiWen, "bulibuszt" a BKV-tól, kiutazási lehetőséget az Edinburghi Fringe-re...
A Fringe egyszersmind kulturális börzeként is működött: számtalan fesztiváligazgató - Gyulától Kapolcsig - ingázott a kínálatban, érdeklődött, nyomozott és jegyzetelt; aligha mellékes tehát az a lista, amely a kiajánlott produkciókat tartalmazza.
És még közönség is volt - nem mindenütt persze. Előfordult, hogy csak a négy kirendelt zsűritag (plusz egy fő) nézte megadóan, amint egy performer komótosan betekeri a fejét celluxszal, majd egy- és kétforintosokat nyomkod a ragasztós oldalra, nagyjából húsz percen át, és még nem is volt vége, de a poént nem lövöm le, lássa más is. De volt olyan, hogy teljesen lehetetlen időpontban, azaz szombaton délelőtt, tíz órakor telt ház nézte egy amatőr csoport színielőadását - ők ugyanis jól megszervezték magukat. Közönségvonzása leginkább a Gödörnek volt: a lépcsőn tombolt a tavasz, kisgyerekek bóklásztak a hozzájuk rendelt őrző-védőkkel - és őket csöppet sem zavarta az a rengeteg decibel, ami engem nagyon. Ezért aztán inkább a gólyalábasokra szavaznék erről a helyről - igaz ugyan, hogy az egyikük óriásit, legalább négymétereset esett, de legalább eltöprenghettünk, hogy ez vajon a produkció része-e.
Néhány remek teljesítmény biztosan elszállt a semmibe. Azért van ez, mert a szellemes önreklám még gyerekcipőben sem jár nálunk, merthogy nem is jár - pedig az igazi Fringe-nek legalább olyan élvezetes és lényeges eleme ez, mint a produkciók. Egy dobozfejű ember prospektust nyújtogatott, másvalaki óriás hűtőgépben ücsörgött, egy harmadik esküvői meghívókat osztogatott; nem erre gondoltak a szervezők, amikor a promóciós díjat is meghirdették, amit ilyenformán viszont ki sem adtunk.
Mindazonáltal nemcsak a számok, a díjak, a szervezés terepén, hanem a hangulat felől is sikeresnek, reménytelinek, folytatandónak ítéltük az első Fringe-et. Idén lenyomtuk a kampányt - jövőre ellenfél nélkül maradunk. Jöhetnek a titkos művészek, az elnyomottak, a beváltatlan ígéretek és az összes exhibicionista.
Március 31.-április 1.
