Egy szabad ember - Don Carlos - Kecskemét (színház)

  • Csáki Judit
  • 2006. április 20.

Zene

"Ember önnek / Csak használatra kell már, semmi másra, / S éppoly kevéssé élhet önmagáért, / Akár a szem, a fül. A koronáért / Van csak a világon.
Abban süllyed el / Tulajdon lénye és akaratának / Fennkölt joga. Növénnyé aljasult / A szellem." Ezt Posa márki, "az eljövendők polgára" mondja II. Fülöpnek, a hatalmába beleittasult és szemlátomást összeomlóban lévő vezérnek. Posa Carlosra, a romantikus ifjú hősre "tesz", és nemcsak a világról alkotott idealista eszményei okán, hanem mert igazán és szenvedélyesen szerelmes belé. Alföldi Róbert Kecskeméten rendezte meg Schiller Don Carlosát, amelyet a választások első fordulója utáni estén a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Találkozóján láthatott a budapesti közönség; és láthatta azt is, ahogy a vezér, azaz a király körül a forgóra föllép, majd egy forduló után lelép az udvar.

A nagyszínpadon egyébként kamarajátéktér van: Kentaur rozsdásnak látszó, tologatható ketrecei, ha kell, szűk teret produkálnak. Ez a Schiller-dráma minden vonulatát összepréseli és fölhangosítja - a szerelmi és féltékenységi bonyodalom mégiscsak komplementer teátrális elem az apa-fiú konfliktust átható hatalmi meccs és birodalmi mámor mellett.

Mert II. Fülöp Alba herceget akarja Flandriába küldeni - a vérfürdő és kegyetlen megszállás részleteiről a történelemkönyvekből tájékozódhatunk -, a fiú, Carlos viszont maga szeretne menni, és nemcsak azért, mert emberségesebb ember lévén

szánja a megszálltakat;

nem is csak azért, mert szeretne végre leválni a szeretetlen papáról; hanem leginkább azért, mert olyan szerelmes a mostohaanyjába, Erzsébetbe, hogy - ha nem kerülhet hozzá mindenkinél közelebb, márpedig nem kerülhet, akkor - mindenkinél távolabb szeretne kerülni tőle.

Alföldi számos ötletet épített bele az előadásba; úgy működnek ezek, mint mély vízben a pillérek: csak rájuk kellene lépni. Ilyen a szabott ritmusban hallható mikroport, a piros, illetve fehér fényű elemlámpa, az egyetlen bútordarab, a tonettszék - és akad még jó néhány. Az már a koncepció része, hogy nemcsak a Főinkvizítor, hanem Posa márki is vak (igaz, a Főinkvizítor vaksága nemigen mutatkozik, hiszen csak áll az egyik ketrec tetején). Az is, hogy Erzsébet mindvégig - értsd: mindvégig - nyilvánvalóvá teszi, hogy viszontszereti a mostohafiát. Az is, hogy Carlos tehetetlen, ám forró barátsággal szereti a szerelmes Posát. Az is, hogy Fülöp király egy tiszta pillanatában rálát udvaroncai silányságára - és közvetve önnön tragikus vétségére is (egyáltalán: van tiszta pillanata!). És az is, hogy a személyiség belső szabadságát áhító Eboli saját súlyos drámája révén rádöbben rabságára - és szinte maga méri magára a halált, amikor Domingo atya késébe fut.

Don Carlos: a szabad ember - bármennyire kötik és szabályozzák az udvari regulák és saját szenvedélyei. Körötte pedig mindenki rab.

A színészi alakítások egyenként és olykor önmagukon belül is egyenetlenek. Két igazán erős szerepformálás van: Makranczi Zalán Carlosa és Balogh Erika Ebolija. Makranczi a mai színészi felhozatalban igazi ritkaság: romantikus hős, ráadásul nemcsak kívül, hanem belül is; ilyent írt a Schiller. Ugyanakkor igazán modern (ezt is Schiller írta): ilyen alakokkal teli van a város, nem eléggé, teszem hozzá. Makranczi jó a lángolásban, jó az összecsapásban, jó az állhatatosságban - és jó, amikor Fülöp és a Főinkvizítor alkudozása alatt csak rója a köreit fáradhatatlanul. Szabad ember, mondom.

Balogh Erika Ebolija - nyilván nem véletlenül - a vele való közös jelenetben izzik föl, aztán úgy marad. Szenvedélyes és szenvedélyvezérelt asszony, ez utóbbi az ő tragikus vétsége. Balogh Erika szinte demonstratívan mutatja meg a nő lelkiállapotának a változását, amikor Ebolija rádöbben, hogy Carlos nem őt szereti: szép ív ez, pontos lélektani rajzolat.

Kőszegi Ákos Fülöp királya igazi triplázás a darabban: hajdanán Carlost, később Posát játszotta a színész, mert adottságai kétségkívül hajlamosítják a romantikus szerepekre. Ebben az előadásban az Erzsébettel való nagyjelenetében - amikor az asszony mellesleg a megrendüléstől elvetéli gyermeküket - a legjobb, de a Carlosszal való összecsapásban is hiteles. Ha egyedül marad, akkor rátesz egy lapáttal a romantikus klisékre: monumentálist akar mutatni, de csak teátrális lesz.

És számos szereplőt alig érteni: rosszul beszélnek, rosszul intonálnak, rosszul gazdálkodnak hangjuk erejével. Ezen túl is kár Alba herceg jelentéktelenségéért, Domingo atya egysíkúságáért, az elején fölléptetett hercegnők eltüntetéséért. Posa márki szerepében Kedvek Richárd

belevész a vakságba;

Kéner Gabriella Erzsébet királynője pedig eléggé üres forma mindössze (bár a mániákus mosdási jelenet tartalmat is mutat).

A Schiller-dráma erényeit meggyőzően mutató rendezés a színészi deficit miatt kevésbé meggyőző előadást eredményezett. Illetve nem is a meggyőzésben volt hiány, hiszen a rendezés hangsúlyai és eszközei igazán mutatják magukat - maguktól mintegy. Carlos és Eboli "elvitte a tejfölt".

Thália Színház, április 10.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. Nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat, hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Korunk talán leginkább rettegett betegsége, a sztrók életerős embereket fokoz le magatehetetlen csomaggá, kiváló intellektusú, kreatív elmékből csinál kommunikációra képtelen bábut, valóban egész családok életét képes tönkretenni órák leforgása alatt. Magyarországon félóránként hal meg ebben valaki, de ez a film Dániában játszódik, ahol a túlélés esélye lényegesen nagyobb, a rehabilitációról nem is beszélve.

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.