Most bizonyára sokan leírják, elmondják majd, hogy Camus drámája tézisdarab, éppen ezért nemcsak a konstrukciója, hanem a bonyolítása és a figurakészlete is steril, egy meghatározott célra orientált. Így van, teszem hozzá gyorsan; ebből persze értékítélet nem következik, ettől nem jó, nem rossz, pusztán valamilyen, azaz ilyen.
Idetartozik még, hogy amikor Camus a drámát megírta - szerintem két nap alatt, vágtában, hiszen alighanem elég volt fejben megtalálnia a tézist magát és hozzá a képviselőjét -, nemigen volt erősebb tézis terítéken: 1944-ben a szabadság akarásának realizálása szükségképpen (?) szélsőségekben valósult meg. Volt nulla, és volt száz százalék. Caligula császár figurája szinte tálcán kínálta magát.
Mundruczó Kornél rendezésének két sarokpontja van: a tér és a kontextus. Ami az előbbit illeti, a volt Szikra mozi nagy lelemény. Aurája van, atmoszférája: árasztja a dekadenciát (voltaképpen vicces, hogy friss kifestése, majdnem szép felületi rekonstrukciója csak látszólag mond ellent ennek, igaziból ráerősít), a sokéves kiüresedettséget, a bizonytalanságot a használhatóság tekintetében. Kétlépcsős játéktér: van egy "igazi" színpada, szűkös kukucska, plexifal választja el az alsó résztől, és hatszögletű elemekből összetapasztott, fóliás villanykörtékkel ékesített keret fogja körül - a fal csodásan működik, de ezt most nem részletezem. Ágh Márton ezt is jól kitalálta, vörös bársonyfüggönyöstül, vetítővásznastul, műanyag székestül - és kitalálta a színpad alatti folytatást is: terepmintás anyaggal borított padlón néhány doboz a lépcső, a plafonon és a földön a revü jegyében tükrös
diszkógombócok
forognak vagy állnak; Erdély Mátyásnak volt gondja a világításra, melynek révén a három oldalon néhány sorban ülő közönség igazán bevonódik a játék terébe. A revühöz tartozik a zene, az énekbetétek, a nők jelmeze - kempben tartva mind.
És akkor a kontextus: semmi archaikus, sőt. Viszont semmi aktualizálás, sőt. Rába Roland Caligulája akár a szemközti McDonald'sból is átruccanhatott volna, hogy elénk tárja azt a vákuumot, amelyben él; amelyben minden normális, átlagos, hétköznapi cselekvés néma, tompa és értelmetlen, amelyben csak az excesszusnak, a végleteknek tud hangja, színe, teste lenni. A szabadság - most nem camus-i, hanem hétköznapi értelemben - vagy a hiánya, vagy a parttalansága által értelmezhető. Ha semmit nem szabad és ha mindent szabad, a tettek felől nézve majdnem ugyanolyan egyneműsítő. Mundruczó izgalmas, szemtelenül sziporkázó rendezésében ez utóbbi látszik motiválni Caligula ambícióját: a semmi, azaz a minden a Hold, azt kell megszerezni. És ha azt nem lehet, akkor bármit lehet.
Nagyon hatásos, hogy a minden és mindenki fölött álló Caligula ezt a hatalmi helyzetet elsősorban nem azzal érzékelteti, hogy
halomra öldösi semmiért
az alattvalókat, hanem azzal, ahogy a Hold kérlelhetetlen akarásának szinte a dadogásig kiszolgáltatott. Minden ölés ennek a kiszolgáltatottságnak a kompenzációját hivatott szolgálni - és nem tudja szolgálni. A császári hatalom (lehetne ez most bármi, nemcsak császári, hanem pénz, befolyás, fegyver, politika) éppen arra való, hogy a mindenre törekedve a bármit súlytalanná tegye. Nem az ölésnek van tragikus vetülete ebben az előadásban, hanem az ölés értelmetlenségének, semmiségének.
Hiszen akik Caligula körül élnek - az ilyen-olyan alattvalók -, ugyanebben a kontextusban élnek, csak más helyzetben. Az egy-egy státust vagy szerepet megtestesítő figurák többsége előbb-utóbb beleütközik ugyan Caligula véres zsarnokságába, de - és ezt igen hatásosan megfogalmazzák alakításukban a színészek - kizárólag a személyes érintettség révén, nem pedig teoretikusan vagy morálisan. Az egyiknek az a baja, hogy az apját ölte meg, a másiknak az, hogy a fiát - ezért a vérszegény, eleve kudarcra ítélt puccskísérlet. És ezért, hogy amikor rájuk kerül a sor, voltaképpen megadóan állnak elébe. Nincsen mit szembeszegezni Caligulával, hiszen a Holdat nem lehet tálcán átnyújtani neki, mert makacsul és szépen ott trónol az erkély parapetjén.
A színészek pontosan és szépen teszik a dolgukat, ami ezúttal nem sorsábrázolás, hanem viszony és helyzet közvetítése, a rendkívüli képekben való hatásos megjelenés. Ki-ki megemeli karakterének egy-egy vonását - Karalyos Gábor a légies költőiséget, Haumann Máté a bennfentes simaságot, Schneider Zoltán a tétova kételyt például -, ennél többre nyílik módja a Caesoniát alakító Wéber Katának, aki Caligula szeretőjének szerepében (és egyik lábát járógépbe bújtatva) az ő női párját adja, szenvtelen értést és szenvedélytelen őszinteséget. Az egyik legsűrűbb jelenet is az övé: Caligula ráfűzi az egyetlen lényt, akit szeretett, rokona vagy sem, mindegy ez itt: egy felfújható guminő - vele fojtja megÉ
Rába Roland az évad egyik kimagasló alakítását nyújtja: játszik minden porcikája, tar koponyája, lehunyt szeme, mindene. Zsigerből hajtja Caliguláját a rémes, végtelenített vég felé - nehogy már azt higgyék, mások ölik meg, véletlenül; ő merül alá vérben és mocsokban, a mélynél is mélyebbre, mert a Hold, az nem bír összejönni...
Radnóti Színház, május 10.
