Engem nem nagyon érdekel, hogy Roland Schimmelpfennig mélységesen mély művész-e, avagy csak a korszellemmel szinkronban élő, rendkívül ötletgazdag darabgyáros - mindkettőt lehetségesnek tartom, és ha az utóbbi eset állna fenn, azt is becsülöm, mert tehetségesen gyárt. Negyedik drámáját láttam (mármint nekem negyedik; még tizennégy van hátra ahhoz, hogy a fiatal szerző eddigi életművében naprakész legyek), és a mérleg: háromszor jól szórakoztam, egyszer unatkoztam (lásd Magyar Narancs, 2006. január 26.), és mindegyikért egyforma mértékben teszem felelőssé az írót és a rendezőt.
A Nő a múltból című opust éppúgy az Örkény Színházban mutatták be, mint annak idején (lásd Magyar Narancs, 2004. május 20.) az Arab éjszaka címűt. Ez is puzzle-szerkezetű, mint az, bár ez a jellegzetesség itt szigorúan csak a forma része, amott meg a tartalomé (is) volt. Kevésbé bonyolultan: itt egy egyszerű, kezdettől világos történetet szabdal darabokra a szerző, ott meg egy bonyolultabb sztorit rak össze apránként.
A történet vészjóslóan banális: egy házaspár életébe betoppan a férj valahai szerelme, aki-nek huszonnégy évvel korábban örök szerelmet ígért. Azért jött, hogy számon kérje ezt az ígéretet - és számon is kéri. Eddig szerintem mindennapos ügy ez; ahhoz, hogy abszurdba, majd horrorba forduló színdarab lehessen, oly céltudatosan, végletesen eltökélten kell föllépni, ahogy Romy toppan be Frank és Claudia (éppen összecsomagolt) lakásába és életébe.
Az előadást Ascher Tamás rendezte. Következésképp markáns és kompakt figurák mozognak az időben előre-hátra, és még tartalmassá is tudják tenni ezt az ugrálást meg az ismétléseket - az utóbbi például attól lesz tartalmas, hogy olyan, mint egy film: tényleg változatlan. (A szerző slendriánságán Ascher sem segíthetett: akad bizony olyan momentum, amely az ismétléstől "összezavarodik" - rákerül a falra valami, ami később, amikor még előbb van, nem lehetne ottÉ)
És mivel mindenki tudja, kicsoda a figura, akit játszik - azt már kevésbé, hogy kicsoda a másik -, a színészek magabiztosan mozognak az időben is, nem csak a számos ajtóval "díszített" térben, melynek fehérségével és zegzugaival Antal Csaba éppen a transzparenciát hangsúlyozza. Kétoldalt két plazmatévén követhetjük, hol tartunk az időben - tíz perccel az előző jelenet előtt vagy négy órával az előző jelenet után, hol így, hol amúgy -; fölteszem, végig van gondolva, hogy e nélkül nem boldogulnánk. Ugyanis nem arról van szó, hogy tetszőlegesen ugrálunk ide-oda a játszókat követve, hanem arról, hogy rendre azokat a jeleneteket látjuk újra, amelyek akár másképp is történhettek volna, ha már az első történés idején tudták volna a szereplők azt, amit a második (újra)történés idején tudtak - és mégsem történt másképp semmi.
Talán ennyiből is látható, hogy a legjobb elengedni magunkat, és játékosan követni a váltásokat - közben pedig rá lehet csodálkozni arra, hogy mellesleg komorba fordul a történet, és itt bizony
egy sorozatgyilkos nő
szerez érvényt a saját igazságának, merthogy még az is van neki. Ha a Kerekes Éva játszotta figura - a huszonnégy év után betoppanó és az elmúlt huszonnégy évet eltörölni szándékozó Romy - valóban bűnöző lenne vagy pszicho-pata, akkor horror van, dráma nincs; Kerekes Romyja viszont nem bűnöző: szelíd mosollyal, játékos kacajokkal és átszellemült pillantásokkal eljött azért, ami az ő meggyőződése szerint neki jár: Frankért. Lökött tyúk, nyilván; a lökött tyúkok azért szokták tudni, hol a határ.
Kerekes remek. Együgyűnek adja Romyt, és mivel régóta készül Frank visszaszerzésére, hát csupa elbűvölő tőmondat, világos teendő. Érdekes: majdnem ugyanilyen Frank felesége, Claudia is; Für Anikó fanyar felhangja világossá teszi, hogy ő is az elmúlt huszonnégy évet, a belefeccölt energiát tartja szem előtt, amikor "fut a pénze után". Itt persze arról a bizonyos "működő" házasságról van szó; intelligens emberek érdekhalmazának szövevényes összefonódásáról, és hát érzelmekről is, amiket ez generálni képes (erre szokta kérdezni a barátnőm, hogy vajon ha a mosógépük működne úgy, mint a házasságuk, nem dobnák-e ki a lomtalanításkorÉ).
Jó tehát Kerekes Éva, és jó Für Anikó; a férjet játszó Széles László pedig pasztellben jó: a gyáva, kényelmes, racionális pasas megformá-lásában. Ez csöndesebb trouvaille, pedig nem könnyű kétszer ugyanúgy lenni gyávának, megalkuvónak, szerencsétlennek, de még eltökéltnek semÉ
A házaspár fiának - ez a matematikai típusú dramaturgia, Schimmelpfennig ezzel tartja kordában magát - van egy barátnője, akitől a messzire költözés miatt
épp válni készül,
és persze örök szerelmet ígér neki. De mielőtt minden kezdődne elölről, irányt vesz a lezárás felé, amely - hiába van itt utalva a Médeiára meg a klasszikus nyomásra - nevetségesen kisszerű: a két becsapott nő marad életben. Járó Zsuzsa a barátnő szerepében a csak-beszélésre van kárhoztatva, Czukor Balázsnak szerep is jut, bár skatulya, nem csak szöveg.
Persze van egy igazi drámai, súlyos, sőt tragikus jelenet is (Ascher elmélyíti a szerzőt): amikor Kerekes Éva a Beatles I will című számát énekli, mindenkinek igaza van. Még nekünk is.
Örkény Színház, március 5.
