Magyar Narancs: Kiegyensúlyozottnak gondolod magad?
Gyabronka József: Egyre kevésbé. Nem tudom, hogy ez a helyzetemtől fakad, vagy a korombólÉ Most tanulom az Oidipusz utolsó sorait: "Senki hát halandó embert, / Ki e földön várja még végső napját, / Ne nevezzen boldognak, / Míg élete kikötőjét el nem érte / Bánat nélkül, biztosan." De van egy "alapboldogságom", amit leginkább mázlinak gondolok - és közben rengeteg bajom van a világgal, de főleg magammal.
MN: Mióta gondolod mázlistának magad?
GYJ: Tizennyolc éves korom óta: fölvettek a főiskolára.
MN: Előtte a Pinceszínházban voltál - Keleti István ma már legendás műhelyében. Hogy kerültél oda?
GYJ: Volt egy fantasztikus magyartanárom, Kovács Endre, ő irányított hozzá. Onnan mentem a főiskolára.
MN: Onnan pedig egyenesen a Madách Színházba. Az is mázli volt?
GYJ: Igen. Sokáig nagyon szerettem. Aztán lassan kinyílt a szemem - nekem ez nem adatott meg túl korán -, de annak ellenére szerettem ott lenni, hogy már láttam a hibáit.
MN: Emlékszem, a Doktor Herzben Einsteint játszottad. Azt pél-dául szeretted?
GYJ: Mondjuk rá. Eleinte fogalmam sem volt, mit kéne vele csinálnom, aztán a jelmez és a maszk segített. Addig ugyanis én csak Gyabronkát játszottamÉ A Napsugár fiúkban volt az első szerepem, egyetlen jelenet a második felvonás elején - de ez meghatározó élmény maradt máig, Feleki Kamill miatt, akiÉ hát fantasztikus volt. A szövegből ma is hosszan tudnék idézni. Az első felvonást ugyanis mindig néztem a súgó mögül, és a másodikra is többnyire ott maradtam végig.
MN: Nagyszerű gárdát láthattál ott, még testközelből.
GYJ: Hajjaj! Feleki, Balázs Samu, Tolnay Klári, Psota Irén, Bessenyei Ferenc, Márkus László, Mensáros László, Dajka Margit, Lázár Mária, Körmendi, Zenthe, GarasÉ Emlékszem Wilder A házasságszerzőjének a szereposztására: Tolnay, Márkus, Dajka, Garas, Zenthe, Schütz Ila és a fiatalok - és én játszottam Barnabyt. Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, és Garastól kaptam egy olyan instrukciót, ami segített: "Egy szót mondok neked, apukám: líra." Ettől hirtelen minden összeállt. Ilyesmi egyébként gyakran történik, az embernek egyetlen szó, egy jelmez, egy bajusz segíthet.
MN: Mikor érezted, hogy tovább kellene állni az első munkahelyedről?
GYJ: Tizenhét szezon után, amikor kiderült, hogy Kerényi Imre mégsem fogja megváltani a szín-házat. ' "belső puccsal" került a színház élére, a színészek választották, ők akarták, köztük teljes mellszélességgel én is. Aztán egyre többször kerültem konfliktusba, azt meg én nagyon rosszul bíromÉ
MN: Általában is?
GYJ: Igen. Utálom. Gyáva vagyok.
MN: Mire a Madáchból eljönni készülődtél, már szépen rád tapadt a Móka Miki. Szeretted?
GYJ: Hát az jóval előbb volt, és igen, szerettem. Egy-két évig, körülbelül. Aztán már nem. De időbe telt, míg abbahagytam - mindennel így vagyok. Amikor mondtam a tévében, hogy nem akarom tovább csinálni, akkor nem értették, én meg csináltam tovább. Amikor a Madáchban azt mondtam, hogy eljönnék, az is beletelt még egy kis időbe. De végül csak elmentem.
MN: Kanadába.
GYJ: Igen, mert a feleségem, Csanádi Judit díszlettervező munkát kapott ott. Végül két évig maradtunk - a második évet már némi vita előzte meg.
MN: Miért?
GYJ: Mert nem tudtuk, kell-e nekünk ott maradni. Nem gondoltam, hogy a magyar színházi szakma megvan nélkülem - bár inkább én nem voltam meg a magyar színház nélkül. Az első évben semmi színház nem volt, és nagyon kellemesen telt. Abban a házban voltam házmester, ahol eleinte laktunk: füvet nyírtam, szemetet gyűjtöttem be, lépcsőházat takarítottam. A második évben pedig egy koreai fűszeresnél dolgoztam, kora reggeli műszakban, mert akkor már próbáltam és játszottam is. És csináltam sok mást is: francianyelv-tanfolyam, gitár, korcsolya, szörfÉ Nagyon jó volt.
MN: Föl sem merült, hogy ott maradjatok?
GYJ: Dehogynem, mindenki kapacitált. De nem tudtunk, mertÉ Magyarország izgalmasabb, mint Montreal. Az ott nagyon steril volt. És hogy mi lettem volna, ha úgy alakulÉ? Készültem masszőrnek is. És jártam meghallgatásokra, húsz, a szakmában eltöltött év után.
MN: Nem voltak nyelvi gond-jaid?
GYJ: Nem. Akcentussal beszéltem, de ez a szerepeimbe belefért. Nikolát játszottam Shaw A hős és a csokoládékatona című darabjában, a másik szerepem az Amadeusban volt. Egyébként döbbenetes élmény volt nem az anyanyelvemen játszani, a gyönyör és a frász csodás keverékeÉ
MN: Amikor hazajöttetek, Győrbe mentél. Nyilván azért, mert Korcsmáros György, a színház igazgatója is pinceszínházas volt annak idején, nem?
GYJ: Onnan ismertük egymást, igen. De ő már korábban is akart velem dolgozni, épp Mozartot játszottam volna az Amadeusban, de elutaztunk, utána meg nem volt rá pénz. És Győr előtt még volt egy rövid kanyar a Művész Színház felé, hiszen én már kintről leveleket írtam, jelentkeztem színházaknál, de nemigen jött válasz. Aztán amikor hazajöttem, akkor telefonálgattam is. A Művész Színházban két szerepet játszottam, utána jött Győr.
MN: Győrben elkészült a Csehov-novellák alapján összeállított előadás, a De mi lett a nővel?, Kiss Csaba rendezte. Hát ennek operettsikere lett, nem?
GYJ: De. A kétszázötvenedik előadásnál tartunk, kilenc éve játszszuk.
MN: Győr után a Bárkába ke-rültél.
GYJ: Csányi János hívott egy előadásba, ami aztán soha nem készült el. De leszerződtettek, és két évig maradtam.
MN: Nagyjából az első nagy puccsigÉ vagy a második volt?
GYJ: Nem tudom, puccs voltÉ Eljöttem.
MN: Közben - ez is egy kanyar - két érdekes előadásban játszottál Guelmino Sándornál: az El nem küldött levelekben és a Play Strindbergben.
GYJ: Nagyon jó munkák voltak ezek is. Sanyi makacs rendező: a tizenhatodik előadás után is számon kéri, amit a próbákon látni akartÉ Ez is ráébresztett arra, hogy nekem voltaképpen nincsen szerepálmom, mert nem tudom, hogy a színpadon mi vagy, ki vagyok. Hogy Peer Gynt vagyok-e, például. Rengeteg múlik a rendezőn meg a már említett jelmezen, bajuszonÉ És az én állapotomon, nyilván. Akkoriban is csak próbálkoztam mindenfélével, kerestem magamban az odavágó figurát, hiszen annyi minden lakik bennünk, amiből válogatni lehet. Ez az alapélményem: hogy nem tudom, mi vagyok, és nem tudom, hogy egy szerepben kijön-e belőlem, ami bennem van. Nem tudom. Erről a "nem tudom"-ról szól a pályám, és ha van valami bajom, akkor nyilván ettől van bajom. Egyszer régen láttam Kútvölgyi Erzsébetet Johannát játszani a Vígben. És elképedtem, hogy valaki ennyire kiteszi magát a színpadraÉ Én meg zárkózott vagyok, rezerváltÉ És most évek óta egyfolytában azt kérik tőlem, hogy "tedd ki, nyomd bele magad". Ettől zavarban vagyok, mert én nem ezt a technikát tanultam, már ha ezt technikának lehet nevezni. Bár inkább egy készség felszabadítása magamban. Nem vagyok annyira tudatos, hogy tudjam, melyik részem az, ami már önmagamÉ
MN: Most mégis egy olyan társulatban, a Krétakörben élsz és dolgozol, amelyben a személyiség "beledolgozása" a szerepbe nagyon hangsúlyos eleme a munkának. Elvonultok a világ elől, hogy csak az előadásra koncentráljatokÉ
GYJ: Én feltehetően közösségi ember vagyok, tehát nem áll távol tőlem az, hogy csapatban dolgozzak. Egy szabadúszónak muszáj nagyon bíznia magában, kell hogy legyen nagy önbizalma - és ez veszélyes, mert könnyen hiszi tévedhetetlennek magát az ember, kis-ujjában a szakma, ugyebár. Ennyi idő alatt rutinból bármit meg lehet csinálni. A Krétakörben erre aztán végképp nincs fogadókészség.
MN: Rád viszont annál inkább.
GYJ: Kanadában láttam egyszer egy francia társulatot, nemigen beszéltek, inkább mozogtak; fantasztikus előadás volt, és akkor azt mondtam, hogy ha tíz évig nem szólalhatnék meg a színpadon, de ennek a társulatnak a tagja lehetnék, azonnal mennékÉ Miután hazajöttem, elképesztő - olykor megalázó - helyzetekbe kerültem, szánakozva méregettek, miközben azt hittem, hogy a zsebemben aranytömböket cipelek.
MN: Hogy viselted?
GYJ: Depressziósan. Nagy zabálásokkal. Visszatérve a Krétakörhöz: Schillinggel a Megszállottakban dolgoztam együtt, utána hívott a társulathoz. Nyilván látta bennem az önfeláldozásra és a közösségi létre való hajlamot. Akkor jött a Hazámhazám - és én éppen akkor éreztem úgy, hogy muszáj mondani valamit arról, ami körülvesz bennünketÉ Miközben azt gondolom, hogy a színész ne dumáljon bele a politikába, mert az mindig borzalmas és szánalmasÉ Ezért aztán örültem, hogy a színházban lehet elmondani valami fontosat ebben a témában.
MN: Mert egyébként nem állnál be egyik pártvezér mögé sem?
GYJ: Jaj, dehogy! Hát milyen borzalmasan kínos, amikor egy színész kiáll egy dobogóra, és vörös fejjel beüvölti a mikrofonba, hogy Hajrá, magyarok?! A reklámszereplést sem szeretemÉ De nem vetek meg senkit, aki rászorul és csinálja.
MN: Te sohasem szorultál rá? Mindig olyan jól kerestél?
GYJ: Nem. De ha én nem, akkor a feleségem keresett, mindig megvoltunk valahogy. Nem szorultam rá. És megbeszéltük, hogy nekem átvitt értelemben sem kell letolni a gatyámatÉ Szerintem a hitelét teszi kockára, aki ilyesmit vállal. De van olyan, hogy valaki tényleg rászorul.
MN: A politikai szereplésre szerintem nemÉ
GYJ: Persze, arra nem. És attól is oda a személyes hitelesség. Én is sok mindenki mögé ülhettem vagy állhattam volna már, de eszemben sincs. Ráadásul én párttag voltam a pártállamban, tehát én már soha semmi ilyesmit nem tehetek. Nem engedhetem meg magamnak. Így is olyan nehéz az embernek megőriznie a hitelességét - már ha megtalálta egyáltalán. Csak Peer Gyntöket, Czilleiket szabadna látnunk a színpadon, ne tapadjon arra semmi más. Úgyis tapad, de legalább minél kevesebb tapadjon.
MN: Amióta a Krétakörben vagy, mindegyik szerepben jól érezted magad?
GYJ: Igen. Ezek az elvonulós dolgozások működnek nekem. Mindig félek a következőtől, de amikor már ott vagyok, akkor nagyon jó.
MN: A Krétakörben izgalmas próbák lehetnek. Próbálni szeretsz jobban, vagy játszani?
GYJ: É Hát ez érdekes. Nem tudom. Hol így, hol úgy.
MN: A kollégáid a barátaid?
GYJ: Szinte mindenki, igen. Hiszen rengeteget vagyunk együtt, itthon és külföldön. Ettől lehetne csömör is, de nincsen; egyelőre nincsen. Ha a kétheti nyári szabadság után találkozunk, jó újra látni egymástÉ.
MN: A Peer Gyntben nagy szakmai és közönségsikered van. Jó próbafolyamat volt?
GYJ: Az első három hét fantasztikus volt. Tavaly áprilisban kezdtük el; szabadnak és tehetségesnek éreztem magam. Aztán augusztus-szeptembertől bilincsbe vert, ijedt, rettegő rabnakÉ Nehéz erről tárgyilagosan beszélni, mert a bemutatóig borzalmakat éltem át. Utána is. És még most is. Már vannak ugyan jó élményeim is, de félek tőle. Sok kedvenc jelenetem van benne; és sok olyan, amelyiktől rettegek, de amikor megoldom, akkor imádom. Ha valami sikerül, akkor a társulaton is érzem, hogy ők is érzikÉ Zsótér szinte egyfolytában elégedetlen, egyetlenegyszer dicsért megÉ És én értem őt, megértem, és próbálkozom, és csinálom, és néha sikerül. A partnerek nagyon sokat segítenek, néha valósággal "alászállnak" az embernek, fölemelik, visszajönnek érteÉ Játékkal provokálnak, hogy kimoz-dulj a tehetetlenségből, a rutinbólÉ Van egy jelenet az előadásban: kérek-e pálinkát, ez volt a szöveg, egy kicsit, mondtam én, és az egyik próbán Nagy Zsolt odajött, és pofán köpött. És elállt a léleg-zetem, nem tudtam, mit csináljak; csak nagy sokára tudtam megszólalni, mondtam a szövegemet, és éreztem, hogy most megvolt, igen. Egy olyan jelenet, amit hetek óta nem tudtam megoldani.
MN: Saját magad hogy viseled ilyenkor?
GYJ: Rémesen. Elviselhetetlen vagyok. Otthon is, bár szinte alig voltam otthon. Késő este hazaestem, elszívtam néhány cigarettát, ittam némi szeszt, és elájultam. Másnap egész nap próba, illetve a két próba között a szöveget tanultam. Igazából az mentett meg, hogy Zsótér bele tudott vinni ebbe az előadásba valamit, amitől olyan visszajelzések jöttek a közönségtől, hogy én másnap is föl tudtam állni a színpadra.
MN: Úgy látszik, most jó passzban vagy. Tényleg?
GYJ: Nem. Ez most nehéz szakasz. Ádám Ottó mondta annak idején, hogy a tehetség állapot. Egy évvel ezelőtt talán jobb állapotban voltam. Most éppen nem vagyok tehetséges. De persze próbálkozom. Az ember mindig kapaszkodik fölfelé, hogy kijöjjön a víz alól.
MN: Ez lenne az alaphelyzet? Hogy próbálunk kijönni a víz alól?
GYJ: Ezen annyit gondolkodomÉ Voltam én is telve önbizalommal, néha vagyok is; olyankor az ember hihetetlen csodákra képes. Emlékszem, amikor gyerekkoromban néztem a nagyokat: Kálmán Györgyöt, Bessenyeit, Kállait - és később eltűnődtem, hogy is ment ez nekik mindig. Nem voltak kételyeik? Vagy csak a kor nem kedvezett annak, hogy az ember önmagában kételkedjen? Vagy csak én vagyok ilyen? Keresem a bajt? Keresem azt a közeget, ahol jól a képembe vágják, hogy miért vagyok rossz, hülye, unalmas, rutinos? Hiszen tudom én, hogy annyi már van a tarsolyomban, amennyiből életem végéig eléldegélnék, jönnének a munkák is, meglehetnék kényelmesen. De ha nem ilyen közösségben dolgoznék, az megalázó lenne az életre, a pályára nézve. És közben még zárkózottabb leszek, még nagyobb borzalmakat élek megÉ A Végtelen történet című mesében van az a bizonyos varázstükör-kapu. Az csak akkor nyílik ki, ha az ember bele tud nézni a tükörbe, ahol nem a fizikai képét látja, hanem a belső, igazi énjét. Hát ez a legborzalmasabbÉ Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy én egy boldog ember vagyok. Hát talán attól vagyok boldog, hogy legalább ez megadatik: bele tudok nézni. Borzalmat látok benne, de legalább látom. Ez a jó ebben az egészben. Jó helyen vagyok.
