Ólomlufi - Vadorzók (színház)

  • Csáki Judit
  • 2006. április 6.

Zene

Nézem a közönséget, megpróbálom kitalálni, melyikük a "cél". Talán a megfáradt ötvenes pár ott, a hatodik sorban? A nő nagyokat kacag az előadás elején; szerintem ezt még otthon eltökélte: ha esik, ha fúj, ő itt ma mulatni fog. A férfi megadóan bámul maga elé - végtére a színpad is arrafelé van...

Nézem a közönséget, megpróbálom kitalálni, melyikük a "cél". Talán a megfáradt ötvenes pár ott, a hatodik sorban? A nő nagyokat kacag az előadás elején; szerintem ezt még otthon eltökélte: ha esik, ha fúj, ő itt ma mulatni fog. A férfi megadóan bámul maga elé - végtére a színpad is arrafelé van...

Az Új Színházban ülünk, a Vadorzók című darabot nézzük, amelyet Dale Lanner, Paul Henning és Stanley Shapiro nyomán a társulat írt. Ezt a jelenetet elképzelem; mármint a társulatot, amint ír - közben fél szeme a vásznon, amelyen fenti szerzőhármas 1988-as mozija, A Riviéra vadorzói pereg, Frank Oz rendezésében. Ott Hirtling Istvánt Michael Caine játssza (tudják, A nő hétszer, Shirley MacLaine, Anita Ekberg, Peter Sellers, Vittorio Gassman és Philippe Noiret oldalán, szinte napra pontosan negyven évvel ezelőtt, hú!).

Horgas Ádám rendező ebbe a színpadi transzplantációba belenyomott mindent, was gut und teuer: énekelnek, táncolnak (a zenét és a dalszöveget is ő szerezte), fantasztikus kosztümöket viselnek (kivált a nők), vannak gegek hangban, látványban unásig - és hát pont erről van szó: unásig.

Mert az még jópofa, amikor először beközlekedik a színpadra a távirányított mikrofon (szerintem pont olyan kisautóra van ráapplikálva, mint amilyennel itthon játszott a gyerek), de amikor tizedszer teszi, már el is feledtük, hogy először poén volt. Az is jópofa, amikor először kísérik hangeffektek (csikorgás-nyikorgás-suhogás) a pincér mozdulatait - de aki erről lemarad, megnézheti még néhányszor; aki meg elsőre is észrevette, az unja. Az is jópofa, amikor szteppelnek - kivált, hogy jótékonyan megsegíti a táncoló színészeket a magnóról szóló talp- és sarokcsattogás; lehet figyelni erősen, hogy mozog-e a láb, amikor szól a hang.

Tény, hogy a darab sem egy nagy durranás, hogy finom legyek. Szélhámosverseny, állítólag a Riviérán, Beaumont-sur-Merben, ami bizony nagyon lepukkant, mire a filmből színdarab lett, mert az elegáns-puccos fürdőhelyből, ahol

a szélhámosok prédái,

gazdag özvegyek masíroznak fel s alá, mindössze két szürkésfehér menzaasztal és néhány, szintén szürkésfehérre mázolt szék maradt. És a személyzet is felmondott, nyilván, mert maguk a színészek kénytelenek ide-oda húzogatni a bútorokat, hátha ettől szálloda hallja vagy elegáns villa lesz belőle.

Még a legigazibb a felhozatalban Hirtling István fehér öltönyös (szerintem kevesen tudnak így viselni fehér öltönyt, mint ő!), jóképű és sármos álarisztokratája - csak ő meg nagyon fáradt és enervált: vagy az álarisztokrata vagy Hirtling, nem tudtam eldönteni. Bezzeg a rivális! A kispályás szélhámos szerepében Almási Sándor aztán igazi energiabomba, kivált, amikor tolókocsiban ül, akkor. 'k ketten kötnek nagy fogadást, hogy ki az igazi nagymenő - és hát igazán nem kellett volna eljátszani a továbbiakat ahhoz, hogy megmondjuk: egyikük sem. Jól át lesz vágva mindkettő, merthogy a szélhámos álorcája alatt, mellmagasságban mindkettőben érző szív dobog - erre fáznak rá alaposan. Tanulság: szélhámosság és érző szív nem fér meg egy kebelben.

És vannak a nők, úgy is, mint a férfiak veszte. A fő nőt Pálfi Kata játssza - ki se nézné az ember belőle azt, ami benne van, és most a szerepről beszélek. A többiek mind több szerepet abszolválnak, így Pokorny Lia is, akit most is kedvtelve néztem, amint számos semmiből próbált valamit gyúrni; fölvillant egy-két karaktert tehetségesen, szellemesen, énekel és táncol - nem értem, miért nem kapkodják szét innen a más színházak igazgatóiÉ

Megdolgoztatják alaposan a fizetésért Fodor Annamáriát is - szinte bravúr, hogy ennyit van színpadon, még sincs egyetlen pillanata sem. Ugyanez igaz a többiekre, nagyszabású abszolválás folyik, görcsösen és izzadósan, csupa állott klisé van előhúzva a színházi sifonérból; igaz, ami igaz: voltaképp rendesen. Azazhogy technikailag tisztességesen (például mesterien irányítják azt a bizonyos kisautót, amely a mikrofont cipeli, pedig az nagyon nehéz, tapasz-talatból tudom!) - főiskolai minimum, amit azonban számos színházban nem "ugranak meg". Ami meg véletlenül nem állott - mint például a dalok -, az rossz. Viszont legalább mind rövid. Bár nem eléggé, ha belegondolok.

Szünet nincs, így aztán mind maradunk a végéig, a (cél)közönség meg én is. Közben bőven van idő azon meditálni, hogy miért

nem sikerült

itt összehozni a jobb sorsra érdemes közreműködőkkel valami igazán szórakoztatót, ha már a szórólapon ezt ígérik doszt. Futotta volna ugyanennyi energiából némi kihívásra is; miért kell nyomatni ezt az avítt színházi rutint, ezt a lélektelen, gépies áljelenlétet? Ha netán beválna a számítás, és a közönség önfeledten mulatna, akkor is ciki az egész. Szélhámosok áldozatai vagyunk - és senki sem Osztap Bender itt.

Habkönnyű komédia, gondolom, ez lenne a műfaj. Ehelyett: ólomból fújt lufi.

Új Színház, március 29.

Neked ajánljuk