Csáki Judit

Utazási potpourrit kínál az Örkény Színház Odüsszeusz Tours című produkciója.

"Színpadi játék", legalábbis az alcíme szerint, drámát nem, legföljebb Bulgakov regényét lehet számon kérni rajta.

Mivel a színház általában és konkrétan is a szerepjátszásról szól - mint az élet, ugye -, különös kihívást tartogat minden olyan darab, amely ezt a szólást mintegy a négyzetre emeli azáltal, hogy maga is a szerepjátszásról szól.

Úgy tûnik, elméleti a kérdés: létezik-e jó Jago, ha nem jó Othello, avagy máshonnan nézve: tragikus-e a gyilkosság és az öngyilkosság, ha nem "méretarányosak" az alakítások? A kérdés csak látszólag elméleti, hiszen kizárólag a gyakorlatban tehetõ föl, azaz csakis az elõadással kapcsolatban. Ettõl persze még korántsem könnyû a felelet.

Erõs, atmoszférateremtõ effektekkel kezdõdik az elõadás: a zsúfolt, semmibe nyíló ajtókkal és egyéb kacatokkal teli színpad fölött a "Bank" felirat úszik-lebeg, mintegy bejelezve a legfõbb tárgyat, a pénzt, illetve annak hiányát. A képi rendetlenséget akusztikus foszlányhalmaz kíséri: Karády-dalok, a legendás magyar-angol focimeccs, még Kádár hangja is, ha jól hallottam; és talán ezen a ponton tûnt föl a piros nyakkendõs kis úttörõ a színen egy pillanatra... Szóval jó alaposan magyaráznom kellett máris a kiskorúnak, mi micsoda. Hogy mi miért, azt ekkor még nem tudtam.

Ödön von Horváth darabja rugalmas anyagból készült: egészen a máig képes feszülni, ha feszítik. Az idõtlen mondandó - bármi is légyen az, a kisember bóduláshajhász szórakozásától a léghajó nevû égi tüneményen át az egzisztenciális bizonytalanságig - egyformán otthon van vagy otthon lehet a múlt század elsõ felének gazdasági válság sújtotta éveiben vagy az új évezred pompás elején; a müncheni sörünnepen vagy egy magyar vurstliban, és hát a kettõ közt is bármikor, bárhol. Tud egyetemes lenni - ez a helyzet. Wulf Twiehaus német rendezõ - aki másodszor dolgozik a Krétakör társulatával - apró jelzéseket pakol a színpadra: EU-zászlót, hupikék törpikét, hogy jelezze: ma is vurstliba menekül egzisztenciális problémái elõl a kisembernép, és pont a menekülés, az nem sikerül neki ma sem.

Az ünnepinek is tekinthetõ 60. évadát taposó Szabadkai Népszínház Magyar Társulata három elõadást hozott nemrégiben Budapestre, a Thália Színházba, mely igen dicséretes erõfeszítéssel hömpölygeti a határon túli magyar színházak vendégjáték-sorozatát.

Nos, az még rendben lenne, hogy amikor a lengyel színház nagyjairól beszélünk, akkor jó néhány nevet tudunk sorolni - még azok is, akik különösebben nem ásták mélyre magukat a lengyel kultúrában: Grotowski, Kantor, Szajna, Jarocki, Swinarski; még az is rendben van, hogy innen Magyarországról is jól látszik az új színházi nemzedék, a harmincas, kora negyvenes generáció: Brzoza, Jarzyna, Warlikowski, Jan Klata. Az nincsen rendben, hogy a lengyel színházi kultúra innen Magyarországról mégiscsak néhány - ilyen-olyan okból - fanatikussá lett ember ügye és terhe, mi meg, magyarországi színháziak és szakírók, oda se hederítünk, hacsak nem valami rangos fesztiválon.

Nézni- és látnivaló bõven van. És hallgatni is van mit: Morcsányi Géza új fordítása (amúgy a negyedik a "nagy" Csehov-drámák közül) ezt a darabot is belesimítja a mai - méghozzá a választékos, kifejezõ és pontos - beszédbe. A Tóth Árpád-fordítás kopottas, körülményes mondatai eltûntek: "Milyen nagyszerû asszony volt, milyen nyájas, milyen egyszerû!" helyett ma szikáran ennyi áll: "Rendes nõ. Könnyed, normális nõ." Ez a nyelvi stíl színpadon bármire jó.

Vannak drámák, amelyek alól olykor kimegy az idõ. Van olyan is, hogy megint visszamegy, de olyan is, hogy többé soha. Nem a szokásos - és olykor magától értetõdõ - avulásról van szó, hanem inkább az idõ kanyarjáról.

Míg nézi az ember, lassú elõadásnak érzi a Zsótér Sándor rendezte (és Tandori Dezsõ fordította) Kleist-tragédiát a Nemzeti Színház stúdiójában. Csak utána, a kinek-kinek másképp, immáron a színházon kívül töltött "második felvonás" alatt esik le: valójában nagy trapp az egész, melynek során a rendezõ elülteti a fejekben-lelkekben az "elsõ felvonás" taposóaknáit, amelyek mind a végiggondolás közben robbannak.

Van, amikor a legtöbbet a legkevesebb szóval kellene leírni, valahogy így: mindenki nézze meg a Médeiát a Katona József Színházban! Legalább egyszer, de inkább kétszer.