Szász János rendezése erőteljes filmes hatásokkal operál, egymástól elütő atmoszférájú terek kerülnek a figyelem középpontjába: van mit nézni bőven. Az "alapdíszlet" a moszkvai metró egyik állomása - a fölül virító M betűbe persze rögvest belelátni a W-t, azaz Wolandot. Az oszlopsort látni és a középső folyosót, meg elöl a négy, összefröccsöntött piros műanyag ülést (ez virtigli magyar, bele is dobban a szívünk). Khell Zsolt remek munkát végzett; ez a metróállomás mindenre jó, még arra is, hogy erős kontrasztot képezzen Poncius Pilátus trópusi-világos birodalmával. Sikerült viszonylag simán beledolgozni az egészbe a videót, illeszkednek a "külsők", a kivilágított
Lágymányosi híd meg az Örömóda
németül. Mindez föltehetően arra hivatott utalni, hogy a mágia - fekete vagy fehér - nem ismer határokat, országhatárokat a legkevésbé: mindenütt otthon van.
Rendezői koncepciónak is rendben van egyébként (legföljebb sok apróság-nagyobbság takarja), hogy Woland és Pilátus "birodalma" összeér, összesimul. Amiként a moszkvai metró a budapesti híddal. Woland gonosz üzelmei a Pilátus-Jézus meccsel. A Mester és Margarita keserves szerelme a szegény Hontalan diliházi nyomorával. Minden mindennel, mondom. Bukósisakos fegyveresek hozzák el az igazság országát, akárhová is.
A nagyszabású produkcióban rengeteg szereplő mozog. Horváth Csaba koreográfiája több mint látványszervező elem: rend a rendetlenségben; nekem különösen az tetszett, ahogyan a rendes lépcsőn úgy közlekedtek a színészek, mintha mozgólépcsőn haladnának - külön szórakozás, hogy ez kinek hogy sikerül, van, akinek hátrafelé is, tökéletesen.
A regénynek vannak bizonyos kulcsmomentumai, köztük egy, amely kivált színháziatlan: amikor Berlioz fejét levágja a villamos. Kihagyni nem lehet, igaziból megcsinálni még kevésbé. Itt a videón erős reflektorfényt láttunk, majd egy szatyorból előkerült a Garas Dezsőére eléggé hasonlító Berlioz-fej. Megjárja.
A másik ilyen pillanat a varieté-előadás; nagyon el tudom képzelni, hogyan festene Szász János filmjében az a jelenet, amikor a fölkapkodott ruhák szépen leolvadnak az emberekről, és ott áll mind bugyiban. Itt szépen elmesélték - értem én.
A harmadik ilyen a Woland estélye - a darabban amúgy eléggé későn fölbukkanó Margaritát, ugyebár, röptetik az eseményre; ez, mondjuk, rendben volt. Mint ahogy rendben volt Jézus keresztre feszítése isÉ
A Nemzeti Színház hatalmas társulatának ezúttal főként a krémje vonul föl az előadásban. Nekem éppen kedvemre van, ha múló epizódszerepekben olyan színészek tűnnek föl és el a színpadon, mint Hollósi Frigyes, Spindler Béla. Az ellen sincsen kifogásom, hogy sors- és emberábrázolásra képes művészeknek olykor csak imázsfelmutatás jut, mint például Benedek Miklósnak Pilátus szerepében, hiszen nagyon nem mindegy, milyen formátumú személyiség áll egy-egy embléma mögött; ráadásul az is előfordul, hogy valakinek hosszú idő óta egy ilyen alakítás a legjobbja, erre Szarvas József Jézusa példa. De hogy színészi szemszögből nézve ezek a szerepek nem éppen boldogságképző,
elégedettségfokozó ajzószerek,
azt azért látni. Kicsivel több jut a Hontalant játszó Rátóti Zoltánnak - kár, hogy a Bulgakov-regénynek az a vonulata, amely ennek a figurának "ágyazna meg", háttérbe szorul.
Szabó Márta tehetségének természetéről más színházban volt módunk meggyőződni - Margaritaként az odaadását, a fegyelmét és önfegyelmét lehet dicsérni. László Zsolt Mesterébe ugyanis elég nehéz szerelmesnek lenni, hiszen az egyik jelenetben például Margaritának háttal üldögél, szúrósan szemléli a saját kezét - tán azt, amellyel a Pilátus-regényt írta -, és nagyon szereti magát. Másra nem figyel.
Woland segédszemélyzete villódzó, élénk bagázs - mellesleg Benedek Mari jelmezeinek világa is itt a leglátványosabb, noha a majd' ötven évet átfogó női ruhák is mind találnak, a Behemótot játszó Csankó Zoltán harisnyanadrágjára, szőrmekabátjára már szavunk sincs. Mertz Tibor ugrásra kész Azazellója, Gazsó György hiperaktív Korovjovja és Szalay Mariann méla-sejtelmes Hellája is jó. Itt muszáj közbevetni, hogy a Nemzeti kivételes technikájának vannak szemmel látható veszélyei, s ha ezeken nem sikerül hamarost úrrá lenni, hát "leszalámizódik" a társulat. Ezúttal a Wolandot játszó Blaskó Péter bal, Szalay Mariann jobb kezét fedte (amúgy ügyesen álcázott) gipsz vagy sín; igen érdekes lett az a jelenet, melyben Blaskó véres jobb kezét Szalay az ő ép bal kezével törölte megÉ
Woland - övé ez az este. Blaskó lépteit megnyújtja a vastag talpú cipő, lényét baljóssá színezi a napszemüveg; van Wolandhoz cinikus-gunyoros hangja, dallamos beszéde - és még az ördög szolgája, az is megvan. Blaskó Péter derűs, lezser, ugyanakkor pengeéles Wolandot játszik; az ő érdeme, hogy a sok jó részletből, széthúzó töredékből mégiscsak feldereng a szerző: Bulgakov.
Nemzeti Színház, április 1.
