Ödön von Horváth darabja rugalmas anyagból készült: egészen a máig képes feszülni, ha feszítik. Az időtlen mondandó - bármi is légyen az, a kisember bóduláshajhász szórakozásától a léghajó nevű égi tüneményen át az egzisztenciális bizonytalanságig - egyformán otthon van vagy otthon lehet a múlt század első felének gazdasági válság sújtotta éveiben vagy az új évezred pompás elején; a müncheni sörünnepen vagy egy magyar vurstliban, és hát a kettő közt is bármikor, bárhol. Tud egyetemes lenni - ez a helyzet. Wulf Twiehaus német rendező - aki másodszor dolgozik a Krétakör társulatával - apró jelzéseket pakol a színpadra: EU-zászlót, hupikék törpikét, hogy jelezze: ma is vurstliba menekül egzisztenciális problémái elől a kisembernép, és pont a menekülés, az nem sikerül neki ma sem.
A Vidám Színpad színpadán még egy színpad: negyvenöt fokos szögben megdöntött dobogó - ez a vurstli maga. A Volker Thiele által alkotott szűkös teret a szabvány szabadtéri "sörasztalok" és "sörpadok" még szűkebbé teszik; nem kell sokat inni ahhoz, hogy a ferdeségben nehéz legyen a közlekedés, már fizikailag is. Átvitt értelemben is megnehezül minden: egymáshoz szorulnak a szereplők. A ferde játéktér előtt gyűlik a szemét: nagy úr a gravitáció.
Csak a zongora egyenes: előtte, a közönségnek háttal Darvas Kristóf játssza Jörg Gollasch zenéjét - mindketten igen jók, mindkettőt belengi valami éteri rezignáció.
A díszlet igen erős, veszélyesen az. Amikor egy pad segítségével csúszda képződik rajta, a felderengő didaktikus asszociációkat még elnyomja a színészek önfeledt csúszdázása; amikor megbillen, még hihetjük, hogy csak az elengedhetetlen külső terek létrehozása provokálta a mozgást; de amikor mintegy
libikókává válik
az egész, nehéz lerázni a kínálkozó életpárhuzamot - lásd: az élet is libikóka -, és ez már eléggé túl sok. A díszlet túl jó, túl rossz - mindenképpen túlÉ
A Krétakör remek társulata fegyelmezetten és értőn dolgozik a rendező keze alá. Megcsinálnak bármit - még azt is, amit kérnek tőlük. Ha hidat kell építeni a régi gazdasági válság és a mai "uniós" anomáliák közé - a híd ott lesz, készen lesz. Ha az érzelmi viharokat kell tömörré préselni a ferde dobogó keskeny járásai közt, esetleg a dobogó alatti szűkös, nyomott térben - az is meglesz, tüchtig pontossággal. És előáll a kavarodás, a tömeg is, ha kell; de tud nagy csönd lenni, intim párjelenethez illő kietlenség.
És kiemelkednek szép képek; a színészi találékonyság példái. A "fékezett habzású" Rába Roland Schürzingere (Rába külseje pontosan megszerkesztett tükörképe a kimért és centikben számoló szabásznak, egyetlen fölös, túlzó vagy elragadtatott mozdulata sincsen) például úgy kínálja föl frissen szerzett Karolinéját a gazdag Rauchnak, hogy meggyőz bennünket: e készségességnek nincs alternatívája. A hőbörgő Szemes Franz szerepében Nagy Zsolt az érthetetlenségig hadar - ezzel jelzi frappánsan a színész, hogy valójában mindegy, mit beszél, a tempó, az agresszió, a balhé a lényeg. Csákányi Eszter Ernáját (a lomhaságnak és a lesi fürgeségnek remek elegye) pedig úgy megdolgozta már az élet és a totálbrutál Szemes Franz, hogy vele együtt könnyebbülünk mi is lelkileg, amikor eléggé aljasul cserbenhagyja a szeretőjét. De Karoline is bírja együttérzésünket, amikor parányi önszuggesztióval lelép a lecsúszott és rosszkedvű Kasimir mellől. Hiszen kinek-kinek megvan a maga gondja-baja itt - minek bíbelődne még egy másikéval is?! Mire bejön a vurstli
két torzlény-attrakciója
- Sárosdi Lilla mint buldogképű ember, Gyabronka József mint gorillalány alakít remeket -, már ki sem lógnak a sorból.
Twiehaus rendezése a részletekben a legmeggyőzőbb. Ezzel mintha azt is mondanám, hogy amúgy globálisan nincs nagy sodrása; amolyan vállvonogatós szkepszissel fordulnak egyre rosszabbra a dolgok. Nemcsak Kasimir és Karoline szabott mederben zajló kapcsolata, hanem a felvonultatott panoptikum, azaz a világ folyása is. Mintha minden szereplő sokadszor látná-élné, amit lát és él - senkit semmi nem hoz ki a sodrából, mert ilyen itt nincsen.
Katona László Kasimirje igazi lúzer - alighanem addig is az volt, míg volt neki állása és Karolinéja -, a színész tartása és tekintete csupa erőtlen bánat, ebből fogalmaz, szerintem jól és erőteljesen, bár a hangos színészi "poénokkal" teli előadásban ez a stílus nem igazán látványos. A világfájdalmas Kasimir még mindent elveszíteni sem tud, pedig az állna neki a legjobban, mert lehuppan mellé a nyomulós ErnaÉ Láng Annamária mint Karoline egy helyben csapong; csupa várakozás, csupa sodródás - ezért aztán voltaképpen semmi nem történik meg vele, sem Schürzinger, sem Rauch, mert lélekben már a következő fejezetnél tart. Láng Annamária erősen "dolgozós" alakítása ezt az egy helyben pörgést hangsúlyozza, de nemcsak az ábrázolt figura kapkodós, hanem a játék is.
Scherer Péter gólyalábakon közlekedő pincére, amint faarccal hozza az újabb és újabb söröket - erős motívum. Bánki Gergely Kikiáltója ugyancsak. Ütik a színészek a ritmust a faasztalon, már zene, amit csinálnak - erre emlékszem a legerősebben.
Csáki Judit
Krétakör, Vidám Színpad, 2005. február 6.
