Ezért lehet, hogy úgy látszik: olykor unatkozik, kókad a nézõtér (és lehet, hogy így is van). Egy ideig jól el lehet lenni a látvánnyal, a játéktérrel, mely erõsen idézi nemcsak
a Feszty-körképet,
ezt a giga-festményt, hanem azt a kiállítási teret is, amelyben a monumentális szándékot hordozó alkotás megtekinthetõ. Félkör alakú és emelvényen van a kiállítási tér is: az a keskeny sáv, amelyen állva-sétálva a nézõk megszemlélhetik a képet, s ha megfordulnak, a középen játszódó drámát látják. A játéktér - melynek amúgy ez is része - persze nagyobb: ott a félkör kö-zepe, de kétoldalt egy-egy emelõ-féleség is.
Szóval a díszlet - Ambrus Mária ismét remek találmánya -, a "körítés" hordozza a dolog egyik legfontosabb elemét, a monumentalitást. Amely, ugyebár, Kleist tragédiájában is hasonló helyet foglal el: ókori drámai köntösben leledzik. De lehet ennek kapcsán utalni még a panorámára is, amelyrõl - és a hozzáillõ körkörös, illetve gömb alakú térrõl - Kleist Wilhelmine von Zengének elmélkedik a mûsorfüzetben is idézett levélben.
Zsótér elõadása nem monumentális. Illetve végeredményében mégis az, csak nem a játék, nem is a rendezés teszi azzá, hanem a fentebb említett tér és körkép. És az elõadás, a színészi játék ezzel is heves párbeszédet folytat, egyfolytában viszonyul hozzá, "bemozogja" vagy leválik róla.
És jönnek a kis gesztusok. Az amazonkirálynõ és Akhilleusz szenvedélyes szerelmének robbanásszerû kifejezõje a pirospacsi: egyszerre minden ez, ütés, simogatás és mindenekfelett: érintés. Vagy: az elõadás elején a képet bámuló - és nekünk, nézõknek hátat fordító - modern, de legalábbis a hetvenes-nyolcvanas éveket idézõ kabátos nõk lassan, jelenetrõl jelenetre veszik föl "amazonarcukat", majd mennek ennél is tovább, és kiválik közülük például Söptei Andrea Prothoéja, aki, ha szavaival nem is, arcával, tartásával, rezdüléseivel mindig egy lépéssel a többiek elõtt jár, és rettegi a véget nagyon. Itt muszáj közbevetni, hogy a közelmúlt másik fantasztikus elõadására, a Katona József Színházban játszott Médeiára (Magyar Narancs, 2005. január 6.) sok minden rímel Kleist tragédiájában. Nemcsak a címszereplõk kegyetlenül (ön)pusztító szerelmi tébolya, hanem a többiek játékban megfogalmazott "kísérõzenéje" is. Csakhogy ami amott hangos és elementáris, az Zsótér rendezésében a Winckelmann-féle "csöndes nagyság". Vagy: az "unalmon túli szépség".
A Pentheszileiában fellobbanó szenvedély Akhilleusz iránt már elsõ pillanatában eléri az amazonkirálynõben a harci eltökéltség szintjét, de hogy meg sosem fogja haladni, az kezdettõl fogva világos. És - tán nem is paradox módon - ettõl teljesen reflektálatlan Pentheszileia szerelme, hiszen jövõtlen is egyben, tehát minden és bármi belefér. A hivatás tökélyre vitele érdekében letépett fél kebelrõl szóló monológ mint az elborzasztás, elrettentés eszköze eléri célját Akhilleusznál, ráadásul mindkét értelemben, egyrészt mint borzalmas história, másrészt mint a szörnyû vég sajátos elõképe.
És a vég tényleg szörnyû, noha egy proverbiálissá lett mindennapi mondat is szól róla: "úgy szeretlek, majd' megeszlek!" Csakhogy Zsótér elõadásában ennek a majdnem játékos mondókának egy nagyon mély és csodálatosan szép rétege kerül felülre, éppen a szörnyû végben: a rózsaünnep jegyében Pentheszileia
vörös rózsákkal
"szaggatja ízekre" Akhilleuszt. Lassú, már-már táncszerû jelenet ez; a stilizáltság olyan foka, amikor világméretûvé tágul és filozófiai mélységgel telítõdik a cselekvés, egymásba olvad szerelem és halál: Pentheszileia, akinek, miután megtette, amit kell, "megszakad a szíve", Akhilleusz földarabolásával maga is darabjaira hullik.
Az elõadás legnagyobb alakítása László Zsolté. Akhilleusz szerepében egyszerre, egymásba merítve hozza a szenvedélyben fölmagasztosuló, abba szinte a nõ mágneses vonzására belebóduló férfit és a formátumos, igazi hadvezért (vigyázzállását és az arcán hullámzó érzelmeket az amazonok himnusza alatt nemigen lehet feledni). Darabos és lágy, elszánt és odaadó; gesztusai és mozdulatai nem pusztán kísérik a szövegét, hanem olykor maguk a szöveg.
Tóth Orsi alkata lehetne sajátos és kifejezõ viszonyban az amazonkirálynõséggel, de nincsen. Törékenysége, ruganyossága révén szinte röppen a játéktéren; légies és könnyed. Igen, éppen az amazonkirálynõ súlya hiányzik belõle, és ezt játékkal sem tudja pótolni. Szép villanásai vannak, de ezek, mint afféle zárványok az alakításban, nem állnak össze szerepegésszé. És hát sajnálatos, hogy beszédét alig érteni - ezen lenne a legkönnyebb és a legsürgõsebb változtatni.
Stohl Andrást - tán mert a tévében régen nem látom, mert nem nézem - lassan ismét színésznek lehet tekinteni; Odüsszeusza - õ a mi legfõbb informátorunk a történet elõzményeit illetõen - rendben lévõ karakterformálás.
A többiek esetében elég sok a megalkuvás, mármint Zsótér részérõl. Nem volt neki könnyû.
És nem (lesz) könnyû a közönségnek sem, mert Zsótér elõadása nem kínálja tálcán magát. Semmi gondûzés, semmi könnyû megfejtés. Ellenben kemény munka, a nézõnek is, fejkapkodás, hogy mikor mirõl is van szó, és hol veszi a nagy kanyart a tragédia, aztán hosszú gondolkodás, hogy mi miért volt úgy, ahogyan volt. És nincsen egyetlen megfejtés - többszólamúság van. Szeretem, ha egy színházban a nézõnek is dolgozni kell, mert érdemes, mert megéri, mert nagy dolgoknak jöhet a nyomára. Azok menjenek a Nemzeti stúdiójába a Pentheszileiára, akik ugyanígy vannak ezzel.
Csáki Judit
Nemzeti Színház, stúdió, 2004. december 17.
