Erős, atmoszférateremtő effektekkel kezdődik az előadás: a zsúfolt, semmibe nyíló ajtókkal és egyéb kacatokkal teli színpad fölött a "Bank" felirat úszik-lebeg, mintegy bejelezve a legfőbb tárgyat, a pénzt, illetve annak hiányát. A képi rendetlenséget akusztikus foszlányhalmaz kíséri: Karády-dalok, a legendás magyar-angol focimeccs, még Kádár hangja is, ha jól hallottam; és talán ezen a ponton tűnt föl a piros nyakkendős kis úttörő a színen egy pillanatra... Szóval jó alaposan magyaráznom kellett máris a kiskorúnak, mi micsoda. Hogy mi miért, azt ekkor még nem tudtam.
De ezen a ponton a fölvezetésnek vége volt, és elkezdődött Szép Ernő Vőlegény című darabja; nagy rohangálás, ideges kapkodás, ahogy a vőlegényváráshoz illik, és ahogy a kottában áll.
Menczel Róbert intenzív díszletéből
ekkor már csak a lepukkant "polgári miliő" maradt, viszont jöttek a szereplők egymás után, és mire a vőlegény is megérkezett, már az is világossá vált, hogy a Rudolf Péter rendezte keretnek nem sok köze lesz a Rudolf Péter rendezte előadáshoz. Legföljebb annyi, hogy előbbi tán az utóbbiról juthatott eszébe.
A Vőlegény jól kivitelezett darab, sikeréhez elegendő némi tempóérzék és néhány jól megcsinált alakítás. Más kérdés, hogy olyan színmű, amelyet elég jól könnyen, nagyon jól viszont nehezen lehet előadni. Megint más kérdés, hogy csak azok a produkciók maradnak fönn a színházi emlékezetben, amelyek jobbak az elég jónál, vagy legalább emlékezetes alakítások akadnak bennük. Rendezői koncepciók nemigen győznek Szép Ernő és a Vőlegény felett; kár a gőzért, mondhatni.
Az Új Színházban egy részben adják a három felvonást, ami több pozitívummal is jár, úgymint: negyed tízkor "utcán vagyunk"; a második, szinte megspórolhatatlanul "leülős" fel-vonás után nem szivárog haza a közönség; a kompakt történet összesűrűsödik. Negatívuma pedig - a hosszas ülésen és a kényelmetlen székeken kívül - csak annyi, hogy a második és harmadik felvonás közti időkülönbség kicsit lassan esik le a nézőknek.
Rudolf Péter legfontosabb rendezői instrukciója az volt, hogy a Vőlegény főszerepét (amely nem a vőlegény, nem ám!) Pokorny Liára osztotta: ő játssza Csuszik Kornélt (nem nadrágszerep, nem ám!), neki pedig másoddiplomája, esetleg doktorija van ebből a drámakörből (lásd: Lila ákác, Ádámcsutka, Liliom, Üvegcipő - és még kijár neki egy kis Barta Lajos, esetleg Lengyel Menyhért, Bródy Sándor, Heltai Jenő és sokan mások). Pokorny most is pontos stílus-érzékkel rajzolja meg Kornélka különb-különb színpadi fázisait, a szemérmes kislánytól a buja kokottig, van komédia, költészet és dráma, de még tudja azt is, hogyan lesz a sokból egy: felnőtt, a világot is, magát is "bevállaló" nő. Kornél színes, villódzó jelenség - Pokorny Lia a tetejébe még temperamentumos is. Övé az este, hát persze.
Eperjes Károly Csuszik Zsigáján is van mit nézni: Eperjes könnyedén fölépíti a látszatcsaládfő manírjait, megkomponálja beszólásainak ritmusát, összerakja a refrént és a "verset". Nem mondom, hogy ez nehéz vagy bonyolult feladat - elrontani könnyebb, mint megcsinálni. Csuszik Zsiga meg még szól is valamiről: elege van az egész vircsaftból. A megbotlott lánya, az imponál neki, mert annak legalább megbotlani volt bátorsága.
A fogorvos - mit orvos, még technikusnak is éppen hogyÉ - Fox Rudi hozományvadásznak profi; ezt Huszár Zsoltnak leginkább becsületszóra hiszem el, mert amúgy igazán nem úgy néz ki - baleknak inkább. Aztán amikor a
Pokorny Lia nevű tornádó
magával ragadja, élet költözik belé, sőt. Mire a harmadik felvonás végéhez érünk, már saját elemről működik.
A méretes Csuszik család vergődése - együtt és egyenként - elég szimpla rugóra jár: kapkodás, hazudás, vigasztalódás. Botos Éva Mariskájának túlbuzgó áldozatkészsége feltűnő, de a mártíromság mellett munkál benne némi szeretet is. Fodor Annamária Ducija átfutó jelenés, Vass György Zolija nem fut át. Bánsági Ildikó egészen szélsőséges Anyája sipítozik-sóhajtozik, állandóan ismétli önmagát, mint valami elakadt lemez. Bánsági a szimpla komikusregisztert, annak is csak a legfelső szintjét működteti: kulcsot keres és brossot simogat. Nem is értem. Mármint Rudolf Péter rendezőt, aki ebben a szerepben ettől a színésztől ennyivel beérte.
Merthogy egyébként azért korrekten lebonyolítja az előadást. Amely az összevonás ellenére itt-ott mégiscsak leül, unalmassá válik - igaz, ilyenkor lehet alaposan megszemlélni Füzér Anni egyik-másik jól sikerült jelmezét, például a harmadik (amúgy nem unalmas) felvonásban Kornél kalapkölteményét.
Az utolsó jelenet meg - amelyben igazán titokzatosan nyitogat be és hagyogat aranytárcát a boldog ifjú párnak az éppen hoppon maradt rejtélyes úr -, szóval az utolsó jelenet úgy alakult, hogy csöppet sem biztos, hogy olyan boldog ez a boldog vég. Igaz, mindjárt másnap kitör az első világháború. Így írta meg Szép Ernő.
Csáki Judit
Új Színház, március 5.
