Csupa villanás, mennydörgés, súlyos vihar az egész - csodálom, hogy bírják az épület falai a tömörré, keménnyé sûrûsödõ nézõtéri csöndet, a visszafojtott lélegzet kimerevített pillanatát, a feszültség szétrobbanását.
Minden ideális - voltaképpen ettõl olyan megveszekedetten erõs és hatásos az egész. A szöveg, Rakovszky Zsuzsa bravúros alkotása szinte észrevehetetlenül verses, mellbevágóan világos, átlátszóan hétköznapi. A kollektív mûalkotás létrehozásában valószínûleg a dramaturgok - Fodor Géza és Ungár Júlia - munkájának eredménye, hogy Euripidész tragédiája, miközben õrzi a mûegész monumentális és mitikus karakterét, megszabadult minden érthetetlen, mitizáló tartalomtól, utalástól és a gondolatot ma már leginkább béklyózó formától, és transzparens, mondhatni könnyeden hömpölygõ szerkezet és szöveg jött létre.
Zsámbéki Gábor pedig a maga eltökélt, szinte mániákusan mélyre ásó rendezõi nyelvén mindent kibontott belõle. Kíméletlen és kegyetlen elõadást rendezett, melyben belülrõl,
a zsigerekbõl
épülnek föl, törnek elõ az igaz-ságok, amelyek azonban nem adódnak össze: nincs egy-igazság. Zsámbéki rendezésének nem a módja szenvedélyes - merthogy az kifejezetten analitikus, részletekre figyelõ, gondos, pontos és higgadt -, hanem a hatása. Ráadásul hosszan tartó, beszéltetõ, gondolkodtató. Az egyrészes mû többrészes elõadás - a másodiktól kiben-kiben odabent folytatódik.
Nemhogy játszani - járni, létezni is nehéz Khell Csörsz díszletében; így lett kitalálva, mert így kell: a kavics-sivataggal borított színpad jobb oldalán autóroncs fúródik a mélybe, balra nyomorúságos, városszéli viskó, Médeia lakhelye, a kitaszítotté. Aki hazáját és családját hátrahagyva szerelmét, Iaszónt követte ide, együtt idegenek itt, Korinthoszban - micsoda szenvedélyes szerelem, amely ekkora áldozatot megérÉ Minden hatalmas, elementáris és pusztító: a szerelem, a megcsalatottság, a szenvedés, a bosszú. És bár Médeia Héliosz napisten unokája, királylány és varázsló, Iaszón pedig nagyszerû görög hõs - egy házaspár már-már mindennapi, egzisztenciálisan és érzelmileg mégis világot rengetõ tragédiája a történet. Mégis - és mégsem. Mert kerüljön bár padlóra mindenki, hulljon darabokra számos élet - gyereket nem ölünk. Vagy mégis. Mégsem.
Ebben a mégis-mégsemben csapódik Médeia; Fullajtár Andrea megszenvedett, mélyrõl fölszakadó, minden részletében - az állati bõdülésekben, a csöndes keserûségben, az okos gyûlöletben és a féktelen szenvedésben - hiteles és kidolgozott alakítása több mint berobbanó visszatérés:
a pálya egyik csúcspontja,
amikor alkat és szerep, rendezõ és színész ilyen kivételesen szerencsésen, a legjobbkor találkozik össze. Fullajtár itt és most Médeia, a legjobb. Van egy jelenet: Médeia leül, és ölébe húzza két kisfiát. Lágy, anyai arc: csupa föltétlen szeretet. Akkor, abban a pillanatban születik meg benne a végsõ döntés.
És hát a társak, a játszótársak szintén kivételes teljesítménye segít Fullajtárnak emlékezetessé tenni az iszonyatos út minden pillanatát. Szirtes Ági a Dajka szerepében - svájcisapkás, vietnami papucsos, természet közeli lény - oly tökéletesen festi alá, vetíti elõre a tragédiát, rettegi a jövõt és érez együtt Médeiával, hogy némaságában, fölvetett fejtartásában, összekuporodásában mintegy tükröt tart a hatalmas asszony szenvedésének. A három asszonyra bomló kórus idõtlenné és közelivé hozza a tragédiát. Bodnár Erika a kívülálló, arra járó kíváncsiságával és józanságával kommentálja a történetet; háromlábú, összecsukható széke, vállára akasztott kulacsa is jelzi: útközben van, mintegy véletlenül keveredett errefelé, s ha tovább megy, lesz majd mit mesélni. Pelsõczy Réka szenvedélyes és részvevõ: õ kíséri legtovább Médeiát a szenvedés és bosszú Golgotáján, hogy aztán annál nagyobb erõvel idézze rémült arca Edward Munch Sikoly címû képét: a megtorpanás iszonyú ereje ez. Tóth Anita hatalmas hasával animális lény; taszítóan, primitíven értetlen és kegyetlen kültelki szerencsétlen. Mindegyik tökéletes játék a maga nemében.
Csupán rövid intermezzo a színpadon Kreón király látogatása. Bezerédi Zoltán merev bõrkabátjában alig mozdul, csak áll egyik lábáról a másikra, mert õ fogja elkövetni a tragikus vétséget: ad még egy napot Médeiának. Bezerédi Kreónja tudja, hogy hibázik: a jelenet statikusságában is megrendítõ vágta az eltökéltségtõl, a határozottságtól a tétova szánalomig, a tragikus engedékenységig - és hát õ is, ez is Médeia ellenállhatatlanságát, sodró személyiségét hangsúlyozza.
Csak Iaszón, a férj, õ képes ellenállni. Máté Gábor alakítása mégsem a Médeiáéval szembe-feszülõ erõbõl, hanem a tehetet-lenségi nyomatékból épül fel és abból táplálkozik. A féktelen szemrehányással, megbántottsággal és elementáris szenvedéssel a gyáva és okos magyarázkodást szegezi szembe; van itt minden, amivel egy férj védekezni szokott: plafonnézés, vakarózás, sóhajtozás, kocogtatás, toporgás, de fõleg racionális gondolat- és szóhalmaz. Nagyjelenetük
teljességgel képtelen
párbaj - nemcsak a szörnyû véget vetíti elõre, hanem máig hitelesen az örök tanulságot: nincsenek szavaink, ha megbillen a világ. Máté Gábor Iaszónja elõttünk omlik öszsze. Nem a sírás - a töpörödés jelzi jobban. Iaszón összemegy.
Szacsvay László sokatmondón téblábol a Nevelõ szerepében - mit lehet itt tenni? Szakács Györgyi jelmezei nagyszerûek. Elek Ferenc óvatos esküvése külön dráma. A gyerekek meg...
Kapkodjuk a fejünket. Egészen a legvégéig. Sok a meglepetés: nem írom le, látni kell. Brutális Médeia. Brutális színház. Brutális.
Csáki Judit
Katona József Színház, 2004. december 19.
