Vannak drámák, amelyek alól olykor kimegy az idő. Van olyan is, hogy megint visszamegy, de olyan is, hogy többé soha. Nem a szokásos - és olykor magától értetődő - avulásról van szó, hanem inkább az idő kanyarjáról.
Örkény István drámai életműve kelendő áru a színházak dramaturgiáin, és amin annyi vita folyt egykor, hogy ugyanis a magyar abszurdról vagy a magyar groteszkről kell-e beszélnünk e művek kapcsán, az is mindegy ma már. A Macskajáték kora és ábrázolt világa ugyan messzire tűnt, mégis időről időre fölbukkan a színpadokon, valahányszor alkalmas színésznő mutatkozik a remek szerepekre. A Tótékra - úgy tűnik - ráfér némi rendezői képzelőerő ahhoz, hogy ma is megszólaljon, de épp egy múlt nyári bemutató bizonyította, hogy meg tud; a Kulcskeresőkkel alighanem ugyanez a helyzet.
A Pisti a vérzivatarban más. Tézise pofonegyszerű: a kisember így is, úgyis megszívja, akármerről és akármerre vágtat át felette a történelem. Áldozat mindenképpen, nagyon csekélyke választási lehetőséggel, s az is leginkább a morál körébe húz. Ezzel a mély, ontológiai pesszimizmussal van átitatva a darab egésze, szinte tocsog benne - kincstári optimizmus ide vagy oda, mert az persze jutott a végére, valahogy úgy, mint a Tragédiához: muszájból, hogy ne kössük föl magunkat mindannyian rögvest.
A dráma megírása idején (keletkezés: 1969, de a premier csak tíz év múlva) Örkénynek több mint elég oka lehetett erre a pesszimizmusra vagy rezignációra. Az okokat ráadásul meg sem írhatta nyíltan - ez pedig már önmagában is elég ok, ha belegondolunk.
Marton Lászlónak valószínűleg nosztalgikus motivációja lehetett a PistiÉ megrendezésére; annak idején Várkonyi Zoltán utolsó, befejezetlen munkája volt ez a Vígszínházban, és éppen ő, Marton László fejezte be, mert the show must go onÉ Pisti szerepére meghívta (hajdani otthonába) Gálffi Lászlót, aki egyetlen Pistit játszik (nem mint egykor, négyet),
ráadásul értelmiségi
Pistit, és ez mintegy reflektorfényt vetít a dráma tézisére. Arra, ami alól - mint fentebb jeleztem - kiment az idő.
Ma ugyanis a társadalmi kontextus alapvetően különbözik - nemcsak attól, amelyben Örkény a darabot megírta, hanem - attól, amely a darab állítását mintegy művészileg is hitelesíteni képes. A kisember örök áldozatjellege abban a sávban, amelyet Örkény darabja felölel, igazát vesztette; méghozzá anélkül, hogy magára öltötte volna a történetiség jelmezét, azaz történelmi művé vált volna. Ma is lehet áldozat a (kis)ember - de akkor nem elhanyagolható mértékben a saját döntése áldozata. Lehetséges az is, hogy a megváltozott társadalmi kontextusban is beszűkül a cselekvési tér - de a tűréshez, elviseléshez képest mégis számtalan alternatíva kínálkozik. Örkény a nehéz időkben "Zeitstücköt" írt, amely ma légüres térben hal el. Marton László hibát követett el akkor, amikor teoretikus végiggondolás nélkül vitte színre a művet.
A drámában érthető módon elkent 56-os rész, illetve a még jobban elkent vég ma már elsősorban zavaró. Nemcsak azért, mert a nyílt (írói és rendezői) beszédet a világon semmi nem gátolja, hanem azért is, mert (már és még) értelmezhetetlen. Ugyan ki fejti meg, mire vonatkozik a ma már múltnak tekinthető időben lezajlott atomrobbanás, amely után Varsányiné hozott szalonnával egérirtást vállal? Ez az egyik legszebb Örkény-egyperces például önmagában szilárdan áll a lábán, mert nagyobb magaslatokba ível, csak a darabban sántít, de nagyon.
Furcsamód az előadásban erre leginkább Gálffi értelmiségi Pistije hívja föl a figyelmünket. Mert ölthet
hentesjelmezt
vagy nyilas egyenruhát, akkor is arról szól az alakítása, hogy a gondolkodó, töprengő, kétkedő, morálisan érzékeny értelmiségi nem találja a helyét; mi több, ő dobódik ide-oda, akár egy rongydarab. És hogy neki lenne mindegy, hogy nyilas uralom van vagy kommunista diktatúra, esetleg Marton rendezésének üzenetében demokrácia - ő játszik a túlélésre, mert másként nem tehet. És Gálffi az, akinek ezt nem lehet elhinni.
Rajta kívül a vázlatos alakokkal teli darabban még egy figurával volt kegyes a szerző: Riziével, ezzel a fura Kasszandrával - olykor fordított Kasszandrával -, aki leginkább az ontológiai pesszimizmus ellenpontját hivatott megjeleníteni. 't Börcsök Enikő játssza, s a figurába csempészett "újkori" rezignáció révén őt érezzük kortársunknak.
Khell Csörsz díszlete - a rengeteg süllyesztővel - alaposan megmozgatja a játékot: hol itt, hol ott bukkannak föl a szereplők, alakul ki egy-egy tömegjelenet, s ez legalább a tempó látszatát kelti. Merthogy amúgy akadozik a ritmus; leginkább egy-egy jeleneten belül érhető tetten. A mellékszereplők - Igó Éva, Lukács Sándor, Szamosi Zsófia, Pindroch Csaba és a többiek - fegyelmezetten teszik a dolgukat. Igazából a Harkányi Endre által játszott alakokra lehetett kíváncsian odafigyelni, éppen a színész okán, akinek, úgy látszik, nem lehet eléggé homályos skiccet nyomni a kezébe ahhoz, hogy ne találja meg abban is a teljes - és többnyire esendő - embert. ' keltette föl ezen az estén bennem a legerősebb érzelmet: a részvétet.
Csáki Judit
Vígszínház, 2004. december 10.
