Csáki Judit

Van, amikor a legtöbbet a legkevesebb szóval kellene leírni, valahogy így: mindenki nézze meg a Médeiát a Katona József Színházban! Legalább egyszer, de inkább kétszer.

Ez a jól agyonstrapált szó afféle vezérszólam manapság; legtöbbször akkor és azok emlegetik, amikor és akik nem akarnak vagy bírnak párbeszédre lépni egymással. Én szeretnék, de nem mindig sikerül. Annak ellenére szeretnék, hogy úgy hiszem, az én szakmámban - mármint a színházban - kétféle párbeszéd van: kívánatos és nemkívánatos. Utóbbi - legalábbis a kritikus esetében - azokra a belterjes információkra vonatkozik, amelyek belezavarnak az elõadásról kialakítandó véleménybe; legyen elég errõl ennyi.

A Három nõvér címû színdarabba olykor beépül - vagy legalábbis viszonyt kezd vele - elõadásainak története. Mindkettõ a színházi kánon része ugyanis, ezért a befogadásban - mármint a nézõ emlékezetében - egymásra kopírozódnak. Innen pedig valóban mindössze egyetlen kis lépés a nézõpont megfordítása: a rendezõ értelmezésébe belefoglalni az elõadáskánont.

Kisváros. Van neki polgármestere, volt polgármestere, egy párthoz tartozó regionális elnöke; de még helyi televíziója is van, és annak egy tudósítója. De mert a város kicsi, hát ez a tudósító a volt polgármester felesége - és együtt õk az ellenzék. És történik egy napon, hogy a kisvárosba megérkezik egy...

Helyénvaló a díszlettel kezdeni - bizonyos tényezõk arra buzdítanak, hogy azzal is folytassam, de inkább majd csak a végén -, hiszen a Pintér Béla és Társulata legutóbbi bemutatóján a díszlet a legfontosabb, és ez a tény az elõadás egyik erénye. Az ugyanis gyakran elõfordul, hogy a díszlet (olykor a jelmez) el- vagy lejátssza az értelmezést, esetleg a látványvilág fölébe nyomul a darabnak - ezeket nem szoktuk erénynek tartani.

Lehetne hajánál fogva elõrángatni - mintha lenne - azt a bizonyos közös nevezõt; nem teszem. A Radnóti Színházban bemutatott Glowacki-darabot, a Negyedik nõvért és a Vígszínházban bemutatott Tévedések vígjátékát ebben az írásban leginkább az sodorta egymás mellé, hogy nem jut nekik külön-külön hely, mert nem követelik ki maguknak. (Októberben csak Budapesten közel ötven premier volt, ez, leszámítva a leszámítandókat is: sok.)

Az író csak öt pudot rakott ugyan bele, mármint szerelmet a Sirályba, de az Örkény Színház elõadása ezt minimum megduplázza; nem akarom én ezt nagyon csûrni-csavarni, de hát egy pud mégiscsak tizenhat és fél kiló, márpedig akkor tíz pud az két jól megtermett férfiember... Szóval tíz pudnál is több ez: Mácsai Pál rendezése ugyanis elsõsorban a szereplõk közti virulens szerelmi tébolyról szól.

Ha valaki a Hazámhazám láttán azt hitte volna, kész cirkusz, amiben élünk, most már tudhatja: kész színház. És tán ez az egyetlen vigasztaló elem az egészben.

A nem egészen újszülött valószínûleg úgy van az ügynökkel, hogy sírva fújja a lehetséges "üzeneteket", akár évtizedekkel ezelõtt a kapitalizmus kritikájáról, akár mostanság a globalizációs hatásról dobbant: a kisember, az van nagyon tönkretéve itt. Ami engem illet, már ezen is túl vagyok: elég meglátnom a görbedt hátat és a két bõröndöt, s ha nem vigyázok, mély álomba zuhanok.

Negyvennégy filmszerep (lehet, hogy több), hetvenhét színházi (lehet, hogy több), rengeteg tévéjáték (amíg gyártottak ilyesmit): Udvaros Dorottya. Minden díjat megkapott - idejében, ahogy kell. Az elmúlt huszonöt évben egyetlen szezont sem lehet leírni anélkül, hogy az õ nevét meg ne említenénk. Valaki azt mondta róla: "Udvaros a munka szinonimája." Ja, meg a tehetségé. Jó volt vagy rossz - a tehetségét sose kérdõjelezte meg senki.

Az elõadás viszonylag gyorsan elhíresült a színházi berkekben (nyáron, a szegedi alternatív fesztiválon a rendezõ, Rusznyák Gábor még díjat is kapott érte), és korántsem az egyöntetû rajongás okán. A Honvéd Kamaraszínház produkciójának - mint a reakciókból is kitetszik - van egy társadalmi és egy színházi olvasata.