Mert noha kínálkozik a határozott nem - azazhogy ezekben a "relációs" darabokban össze vannak kötözve a szereplõk nagyon -, mégiscsak van olyan, hogy egy Othellóból, teszem azt, Othellót vagy Jagót ejti ki gyorsan a memória. (A litván Eimuntas Nekrosius által rendezett megrendítõ Othello címszereplõje, Vladas Bagdonas és a Desdemonát játszó balerina-színésznõ, Egle Spokaité neve és játéka bennem például megmaradt, a Jagóét bizony elfelejtettem; s talán azért idéztem ide ezt az elõadást, mert megtette számomra a Bocsárdi rendezte Othello is: abba is került egy fantasztikus táncjelenet, de errõl alábbÉ) Szóval: lehet jónak lenni Jagóban akkor is, ha Othello rossz vagy épp alig van - csak hát az elõadás tétje alighanem el is úszik ezen az aránytévesztésen.
Na, hát ilyesmi történt Szolnokon. Telihay Péter rendezésében a díszlet az egyik meghatározó elem: Menczel Róbert sok fémet és monumentális építményt tett a színpadra, még
a nászi ágy is sínen gördül,
a színészek pedig sokat jönnek-mennek a lépcsõn. De ez még jó - vagy lehetne az. Jago szerepére meghívta Alföldi Róbertet - jeléül annak, hogy kiemelt szerepet szán a cselszövésnek, az intrikának: nem akárki az, aki megõrjíti Othellót. Alföldi hozza is - mindazt, ami az adott körülmények között telik tõle: fölnöveszti a saját sérelmét, hogy aztán legyen lendülete végigvinni a darabot. Partnere egy van: a saját felesége, Emília, illetve az õt játszó Egri Márta. Az elõadás legérdekesebb szála e házaspár harca: a feleség a neki járó szexuális szolgáltatásokért, a férj pedig az unalom ellen harcol.
Mert egyébként van ugyan egy fiatal Othellója a szolnoki elõadásnak: Czapkó Antal daliás mór. Hadvezérnek már kevésbé hihetõ - nincs az a kicsi Ciprus, amit képes lenne uralni -, szerelmes férjnek még kevésbé. Czapkónak sok a tanulnivalója - a fizikuma, az van rendben. Desdemona az ígéretes Gubík Ági - róla azt a tartást és erõt nehéz elhinni, hogy szembefordult apjával és Velencével a mór kedvéért. Kapcsolatuknak nincsen múltja, ereje - nem kell ahhoz egy színpadilag túlsúlyos Jago, hogy féltékenység és gyilkolás legyen. Mindazonáltal nem kétlem, hogy Telihay Péter valami erõset akart mondani a féltékenységrõl - színésze nem volt elég hozzá.
Bocsárdi László a sepsiszentgyörgyi társulattal inkább a szenvedélyrõl, az erõs embert is maga alá gyûrõ gyanúról beszél; arról, hogy a megbillent bizalommal, eleven kétellyel képtelenség együtt élni. Van ehhez egy fantasztikus Othellója Pálffy Tibor személyében, aki - köszönhetõen Dobre Kóthay Judit markáns jelmezeinek - öltözködésében is hordozza "mórságát" (amúgy ugyanis sok a mai kosztüm, jelezvén az egyidejûséget vagy idõtlenséget). Pálffy sokat és súlyosan hallgat, mozdulatai megfontoltak - ezt az embert nehéz kibillenteni. Váta Loránd Jagója nem is formátumban kél versenyre vele, hanem a szinte infantilis, majdnem debil cselezést, vihogást, szüntelen "túlmozgást" állítja szembe. Kettejük közt számomra leginkább ürügy és áldozat Desdemona Kicsid Gizella alakításában - valamint Bocsárdi szertartásos, mitizáló, ironizáló és reflexív megoldásainak hû megvalósítója.
A szöveg legföljebb egyes elemeiben ismerõs; míg a szolnoki elõadás többé-kevésbé Kardos László fordítását játssza, a sepsiszentgyörgyiek sok - gyanítom, Bocsárdi László rendezõ és Czegõ Csongor dramaturg kezével írott - saját szöveget mondanak. És mivel ebben az elõadásban a hallgatás is beszéd, az akció is, a látvány is
csurig van közlendõvel,
ez voltaképpen magától értetõdõ. Bocsárdi színháza ismétlõs, lassú - idõt hagy a gondolkodásra, el is fáraszt azonban. Sok benne a szépség - Othello és Desdemona hangsúlyos szerelmes tánca, majd szinte közös halála, vagy a tárgyi világ szintjén a harangkötél, de még az ormótlan reflektor is, mellyel a bizonyosság után kutat, aki a kezébe kapja; vagy a Desdemona apjából a fejét babaszerûen ingató, vigyorgó Bolonddá változó Nemes Levente játéka; de ezek el is altatják kutakodásunkat a lényeg után. Nem baj, a végére úgyis kiadja magát. És tényleg: Desdemona - nem tûrhetvén tovább szerelme megváltozott viselkedését - szinte odakínálja nyakát a mórnak. Aki egy teátrálisan kitartott pillanatban megfojtja, majd ugyanabban a percben önmagát is fölakasztja a harangkötélre - és ezzel vége is. Othello ebben az elõadásban nem azért öli meg Desdemonát, mert az asszony megcsalta, nem azért öli meg magát, mert kiderült, hogy becsapták, nem és nem. Othello agyába és szívébe befészkelte magát a kétely - így pedig nem lehet élni. Hát ezért hal meg a két egymást szeretõ ember. Holtfáradtak vagyunk, mire ez összeáll.
Csáki Judit
Szigligeti Színház, Szolnok, március 8.
Thália Színház, március 16.
