Két "sötét" darabot láttam: egy jót meg egy kiválót. David Harrower Kés a tyúkban címû drámáját erõsen õrzi a honi színházi emlékezet a Gothár Péter rendezte rend-kívüli elõadásban; Spiró Csirkefejét pedig - egyebek mellett, nyilván - Zsámbéki Gábor rendezésében, a Katona immár legendává lett produkciójában. Ilyenkor van, hogy az ember "mozizik": pereg a fejében a régi elõadás is. Ez nem hátrány és nem elõny: adottság. És hát ott a rengeteg "újszülött" - õk nem is moziznak.
Hanem nézik a Harrower-darab díszletét; a színpadra ültetett közönség által körülvett intim játékteret, melynek intimitását a nyers és nyers színû anyagok még fokozzák is. Csikós William lakrészét egy libikóka választja el a molnár lisztesfehér világától. Olyan a tér, akár egy óralap, a libikóka a mutató rajta - még értelme is lenne. A plafon szintjén kapcsolódik a két "félteke": csigákon átbújtatott erõs kötelek teszik lehetõvé, hogy a Nõ és a molnár akkor is egymással "beszéljen", ha külön vannak. A kötelek zsákokat emelnek, a zsákok atmoszférát teremtenek, a jelmezek hozzásimulnak a díszlethez - szóval megteremtõdik egy világ, mely a minden tekintetben önmagára ébredõ nõ nagy ívû útját veszi körül.
A díszletet a rendezõ, Fekete Péter tervezte (a jelmezeket Izrael Edit, akinek szemére lehet azért hányni a Nõ utolsó kosztümjét, a szinte rikító bársonytÉ). Az elõadás jó ritmusban pereg, szellemileg-érzelmileg különösebb megrázkódtatás nélkül. Vicei Natália az asszony szerepében bizonyos értelemben sokat, más szempontból keveset alakít: az események konkrét sorozata alaposan kidolgozott, a szimbolikus vetület, azaz a mélyebb jelentés jóval kevésbé. Ez persze a rendezõn is múlt, aki tán azt hitte: a fej fölött kígyózó kötelek és csigák, az olykori misztikus sötétség majd megoldják ezt a problémát. Hát nem oldják meg. A molnárt játszó Katkó Ferenc és a földmûves szerepében Csernik Árpád is a történet primer szintjén mozog energikusan. Igaz, így eléggé fölöslegessé válik a toll mint az írás és egyben a kultúra, valamint a világ tágasságának jelképe, és végképp érthetetlenné a fényes bársonyruha. Megöltek egy csökött, zsarnok férjet. Más nemigen történt.
A Csirkefejben - mindenki tudja nyilván - egy macskát ölnek meg, még az elõadás megkezdése elõtt. A végén pedig egy öregasszonyt. A kettõ között feszül ki a dráma, mely úgy áll az idõben, mint a klasszikusok: egyre gazdagabb, fényesebb. A figurák - miközben õrzik korba ágyazottságukat - archetípusokhoz közelítenek.
Kovács Yvett díszletét - amely nem sok, mégis tágas - jórészt a színpadon helyezték el, velünk, a közönséggel együtt; a bérház udvarára benyíló túlméretezett kaput pedig a nézõtér széksorai fölé. Telihay Péter koncepciójától nyilván nem idegenül a tervezõ játszik a dimenziókkal: az udvaron álló poroló és garázs kicsinyített, utóbbiban játék autó áll. Nem sikerült megfejtenem, miért.
A szereplõk "lakásai" valójában a közönség sorai közé ékelõdnek: ha nem játszanak, köztünk ülnek. Csak a Vénasszony vonul a színpad hátuljába, és háttal ülve vár a jeleneteire. Telihay alighanem szerette volna elmozdítani a darabot a konkrét történet síkjától, és - Spiró szándékaival amúgy összehangzón - a klasszikus szerkezetet hangsúlyozni benne. Az egyes alakítá-sokban azonban a színészek mégiscsak a konkrét kontextusban találnak fogódzókat, ahhoz igazodnak; dialógusról dialógusra, megszólalásról megszólalásra lépnek elõre, ezért aztán képtelenek elemelni saját figurájukat - és a dráma egészét - a történettõl. Voltaképpen hasonló történik, mint a Harrower-darabbal; azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt jóval nagyobb a veszteség.
Karna Margit játssza a Vénasszonyt; a remek színésznõ - akit jól ismer és kedvel a honi közönség - apró darabokból, gesztusokból rakja össze az alakot, "lentrõl" építkezik, nem a figura belsõ monumentalitásából, ami ilyenformán létre sem jön. A macskasiratás, a panaszáradatok, a különféle világjobbító ötletek - köztük az események szempontjából tragikusnak bizonyuló is - egy magányos öregasszony szeszélyes, néhol hisztérikus kitörései csupán. Ráadásul az alakításban a megjátszás is nagy hangsúlyt kap: alig hihetõ, hogy ötletei egymásutánját mind komolyan gondolja. A Srác - Pálfi Ervin alakítása a legjobb ezen az estén - igazán nem ölésre termett, mégis õ gyilkolja meg a végén; de hogy ez a hirtelen felindulás õsbûnné növekedjék, ahhoz a Vénasszony formátumára is szükség lenne.
A többi szereplõ egy-egy különálló jelenés. A Tanár és a Nõ szerepében Péter Ferenc és G. Erdélyi Hermina a magány devianciaképzõ erejét felmutatja ugyan, de az elõadás nem kezd velük semmit. Az Apát Kovács Frigyes játssza - az õ nyerseségében jól látszanak az összetevõk: a szeretethiány, a kisemmizettség, a megalázottság, ezért ebben az elõadásban az apa-fiú jelenet a legszebb. A két rendõr elmegy a hálásabbnak vélt útra, a karikatúra felé. Páralakjaik - a két bakfis - igen haloványak.
A dráma gazdagságával és õserejével gazdagodtunk ezen a második estén.
Csáki Judit
Thália Színház, 2005. február 8-9.
