A darab azért is ritkán játszott, mert nagyon nehéz: jelentése evidens ugyan, értelmezési-ábrázolási tartománya viszont annyira tágas, hogy könnyen összemaszatolódik az evidens jelentés. A Radnóti Színházban Füzér Anni egyszerű és igen pirandellói díszlete - a sok egymásra rétegződő függöny, azazhogy színház - rákönnyít a darabra, mindjárt sugallja, hogy fogadjunk kétkedve mindent: ne higgyünk a saját fülünknek, de még a szemünknek sem.
A múlt század elején egy ifjú és szerelmes arisztokrata egy jelmezes lovas mulatságon balesetet szenved, megüti a fejét - és úgy ébred, hogy beleragad a jelmezébe: ettől kezdve ő a középkori IV. Henrik császár, aki Canossát jár, a pápa megbocsátásáért sóvárog, s közben acsarog, gyanakszik az egész világra. Nem öregszik. Ebbe a helyzetbe toppan be - gyógyító szándékkal - az egykori szerelem alanya, a grófnő és alkalmi kísérete: az ő mostani, azaz huszadik századi szeretője, lánya, a lány vőlegénye és egy orvos.
Pirandello keserű diagnózisa szerint beteg és betegség van bőven, ha nem is éppen az őrült - vagy álőrült - ál-IV. Henrik az. Aki a Radnóti Színház előadásában viszonylag gyorsan - mindjárt a közönség és az orvos "beavatása" után - színre lép, pontosabban színre bújik a fa-trónus mögül, és úgy
tüchtig őrült,
ahogy van. Szervét Tibor arca fehérre mázolva (plusz kackiás kis bajusz), fején kócparóka; kész bohóc. Ha a damilon lógó koronát a fejére illeszti: bohóckirály.
Az előadás központi kérdése: őrült-e vagy sem ez a különc alak. (A tétje nem ez, hanem a miért, persze.) Stefano de Luca rendező inkább abban érdekelt, hogy a felbukkanni látszó választ elhomályosítsa, kétértelműsítse - így marad fönn ugyanis a feszültség. Láthatja őrültnek a környezete Henriket - akkor mi, a közönség fogjuk normálisnak látni. Vagy fordítva. Amikor az új szolga, azazhogy tanácsos szerepében Csányi Sándor szolgálatba lép és értesül a részletekről, szinte a végpontig viszi az "egészséges világ" hisztérikus irtózását: menekülőre fogná, és nem csak azért, mert ő egy másik IV. Henrikből, a franciából készült föl. ' a normális és érzéketlen világ küldötte - a mi követünk, ha tetszik.
A látogatók, a színlelt együttműködésre hajlók pedig az abnormális világ képviselői: a gyógyítani akarók, akik - kost was kost - segíteni fognak, ha addig él is a király. Kováts Adél Matilde grófnője a valahai szerelem nevében érzi hivatottnak magát arra, hogy ha kell, romba döntse egy beteg ember életét.
IV. Henriket Szervét Tibor úgy kelti életre, mintha maga az őrületben és az őrülttel való együttélésben otthonos-rutinos szerző instruálta volna. Szervét intellektuális színészi kihívásnak fogja föl a szerepet - az is. Ettől - noha úgy látszik, mintha a lendület, a spontaneitás diktálná - igazi motorja az előadásnak: minden gesztus, megszólalás jelzés és érv a központi dilemmában, amely azonban már nem az őrültség, hanem a szerepjátszás.
Mert az a fiatalember, aki a balesetből tényleg némi elmebeli áramszünet után ébredt ismét tiszta tudatra, e tiszta tudattal döntött úgy, hogy a világ számára folytatja az áramszünetet: kényszerképzetek hálójában élő elmebetegnek mutatkozik. A zseniális Pirandello alighanem a vágyképét írta meg ebben az alakban, aki ilyenformán minden egzisztenciális és szellemi döntéstől megmenekül, s közben mégis szüntelenül
döntéseket hoz
saját irracionális világában. Kimenekíti magát a huszadik század igen borús dilemmái közül - szerepet játszik. És ebben - mutatja Szervét - ott a tragikus felhang: a kor követelte társadalmi szerepjátszás elutasítása, az elégikus és humoros tüllfüggöny mögött.
Szervét nagyszerű. Az első részben majmot csinál mindenkiből; épp csak egyetlen másodpercre villan igazi megrendülés a tekintetében; ez kell ahhoz, hogy a grófnő előtt leleplezze magát, s egyben súlyos szemrehányást tegyen neki. Kováts Adél Matildéje belekapaszkodik ebbe a lucidusnak látszó villanásba.
A bemutató óta összerázódott előadás második része nagy trappban, leleplezéseken át tart az eszményi végkifejlet felé. A mellékszereplők már igazán jól működnek, azazhogy alig: a fiatalok képviseletében Kovalik Ágnes és Karalyos Gábor észrevehetetlen, a grófnő szeretőjét, Belcredi bárót kispályás marhának játssza Epres Attila, Kocsó Gábor szemellenzős orvos, a szolgaszemélyzet - főként Schneider Zoltán - ügyesen hajlik a változó realitás felé. Kováts Adél Matildéja egyszerre tükre és motivációja Szervét Henrikjének.
"Úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tetessem magam" (vö. "Úgy döntöttem, hogy gazember leszek") - mondja ez a történelmi menekült, aki besokallt a jelenből, ezért a "sötét" múltat választotta. Így viszont legalább büntetlenül leszúrhatja a mihaszna báró személyében az egész huszadik századot.
Radnóti Színház, március 24.
