Színház: Szervét, a király (Pirandello: IV. Henrik)

  • Csáki Judit
  • 2005. április 7.

Zene

Mivel a színház általában és konkrétan is a szerepjátszásról szól - mint az élet, ugye -, különös kihívást tartogat minden olyan darab, amely ezt a szólást mintegy a négyzetre emeli azáltal, hogy maga is a szerepjátszásról szól.
Hát ezért a négyzetért szeretem én nagyon Pirandello IV. Henrikjét, a zivataros életű, filozofikus hajlamú író ritkán játszott remekművét.

A darab azért is ritkán játszott, mert nagyon nehéz: jelentése evidens ugyan, értelmezési-ábrázolási tartománya viszont annyira tágas, hogy könnyen összemaszatolódik az evidens jelentés. A Radnóti Színházban Füzér Anni egyszerű és igen pirandellói díszlete - a sok egymásra rétegződő függöny, azazhogy színház - rákönnyít a darabra, mindjárt sugallja, hogy fogadjunk kétkedve mindent: ne higgyünk a saját fülünknek, de még a szemünknek sem.

A múlt század elején egy ifjú és szerelmes arisztokrata egy jelmezes lovas mulatságon balesetet szenved, megüti a fejét - és úgy ébred, hogy beleragad a jelmezébe: ettől kezdve ő a középkori IV. Henrik császár, aki Canossát jár, a pápa megbocsátásáért sóvárog, s közben acsarog, gyanakszik az egész világra. Nem öregszik. Ebbe a helyzetbe toppan be - gyógyító szándékkal - az egykori szerelem alanya, a grófnő és alkalmi kísérete: az ő mostani, azaz huszadik századi szeretője, lánya, a lány vőlegénye és egy orvos.

Pirandello keserű diagnózisa szerint beteg és betegség van bőven, ha nem is éppen az őrült - vagy álőrült - ál-IV. Henrik az. Aki a Radnóti Színház előadásában viszonylag gyorsan - mindjárt a közönség és az orvos "beavatása" után - színre lép, pontosabban színre bújik a fa-trónus mögül, és úgy

tüchtig őrült,

ahogy van. Szervét Tibor arca fehérre mázolva (plusz kackiás kis bajusz), fején kócparóka; kész bohóc. Ha a damilon lógó koronát a fejére illeszti: bohóckirály.

Az előadás központi kérdése: őrült-e vagy sem ez a különc alak. (A tétje nem ez, hanem a miért, persze.) Stefano de Luca rendező inkább abban érdekelt, hogy a felbukkanni látszó választ elhomályosítsa, kétértelműsítse - így marad fönn ugyanis a feszültség. Láthatja őrültnek a környezete Henriket - akkor mi, a közönség fogjuk normálisnak látni. Vagy fordítva. Amikor az új szolga, azazhogy tanácsos szerepében Csányi Sándor szolgálatba lép és értesül a részletekről, szinte a végpontig viszi az "egészséges világ" hisztérikus irtózását: menekülőre fogná, és nem csak azért, mert ő egy másik IV. Henrikből, a franciából készült föl. ' a normális és érzéketlen világ küldötte - a mi követünk, ha tetszik.

A látogatók, a színlelt együttműködésre hajlók pedig az abnormális világ képviselői: a gyógyítani akarók, akik - kost was kost - segíteni fognak, ha addig él is a király. Kováts Adél Matilde grófnője a valahai szerelem nevében érzi hivatottnak magát arra, hogy ha kell, romba döntse egy beteg ember életét.

IV. Henriket Szervét Tibor úgy kelti életre, mintha maga az őrületben és az őrülttel való együttélésben otthonos-rutinos szerző instruálta volna. Szervét intellektuális színészi kihívásnak fogja föl a szerepet - az is. Ettől - noha úgy látszik, mintha a lendület, a spontaneitás diktálná - igazi motorja az előadásnak: minden gesztus, megszólalás jelzés és érv a központi dilemmában, amely azonban már nem az őrültség, hanem a szerepjátszás.

Mert az a fiatalember, aki a balesetből tényleg némi elmebeli áramszünet után ébredt ismét tiszta tudatra, e tiszta tudattal döntött úgy, hogy a világ számára folytatja az áramszünetet: kényszerképzetek hálójában élő elmebetegnek mutatkozik. A zseniális Pirandello alighanem a vágyképét írta meg ebben az alakban, aki ilyenformán minden egzisztenciális és szellemi döntéstől megmenekül, s közben mégis szüntelenül

döntéseket hoz

saját irracionális világában. Kimenekíti magát a huszadik század igen borús dilemmái közül - szerepet játszik. És ebben - mutatja Szervét - ott a tragikus felhang: a kor követelte társadalmi szerepjátszás elutasítása, az elégikus és humoros tüllfüggöny mögött.

Szervét nagyszerű. Az első részben majmot csinál mindenkiből; épp csak egyetlen másodpercre villan igazi megrendülés a tekintetében; ez kell ahhoz, hogy a grófnő előtt leleplezze magát, s egyben súlyos szemrehányást tegyen neki. Kováts Adél Matildéje belekapaszkodik ebbe a lucidusnak látszó villanásba.

A bemutató óta összerázódott előadás második része nagy trappban, leleplezéseken át tart az eszményi végkifejlet felé. A mellékszereplők már igazán jól működnek, azazhogy alig: a fiatalok képviseletében Kovalik Ágnes és Karalyos Gábor észrevehetetlen, a grófnő szeretőjét, Belcredi bárót kispályás marhának játssza Epres Attila, Kocsó Gábor szemellenzős orvos, a szolgaszemélyzet - főként Schneider Zoltán - ügyesen hajlik a változó realitás felé. Kováts Adél Matildéja egyszerre tükre és motivációja Szervét Henrikjének.

"Úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tetessem magam" (vö. "Úgy döntöttem, hogy gazember leszek") - mondja ez a történelmi menekült, aki besokallt a jelenből, ezért a "sötét" múltat választotta. Így viszont legalább büntetlenül leszúrhatja a mihaszna báró személyében az egész huszadik századot.

Radnóti Színház, március 24.

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.

Közlemény

  • Narancs

Kedves Olvasóink,

lapunk idei utolsó száma a jövő héten jelenik meg, és csütörtök helyett már szerdán megvásárolható lesz a megszokott árushelyeken. 

Megint lebukott egy pap

Történetesen megint egy úgynevezett NER-pap (ez valami olyasmi kifejezés, mint a komcsi alatt a békepap volt, tulajdonképpen most is nyugodtan hívhatnánk őket békepapoknak, ugyan, mi változott).

99 éven át

Zielinski Szilárdot (1860–1924) a hazai vasbeton-építészet atyjaként őrzi az emlékezet, ám mielőtt ebbéli tevékenysége kibontakozhatott volna, nagyívű közlekedési koncepciót dolgozott ki.

Félúton

Érdekes interjút adott hétfő este az ATV Egyenes beszéd című műsorának Lázár János közlekedési és építésügyi miniszter.

Lukács György második halála

  • Kardos András

Fiatalkorában Georg Simmel, Emil Lask, Ernst Bloch, Max Weber és még sok más nagy filozófus mondotta, írta, gondolta, hogy Lukács György filozófiai zseni. Lukács hosszú életében bármely fordulata, üldözése, emigrációja határozta meg éppen a filozófus helyzetét, egy dolog biztos volt: marxizmus előtti fiatalkorában, éppen úgy, mint marxista fordulata után, a legnagyobb filozófusok közé tartozott.

Prés alatt

  • Fleck Zoltán

Az év elején kezdte meg működését az új összetételű Országos Bírói Tanács (OBT), amely a 2018 és 2024 közötti, Magyarországon szokatlanul karakán és a függetlenségért harcokat vállaló testületet váltotta fel.

Az embert látni

Kultúrát közvetíteni – ez volt a népművelő feladata. Miközben a kultúraközvetítés kifejezés és a népművelő szó egyaránt kérdéseket vet fel, egy olyan szakma tűnt el, illetve alakult át, amelynek hetvenes évekbeli virágkora máig hatással van az életünkre.

Tesztidőszak

Újabb hecckampányában a Mi Hazánk a kormányoldaltól már ismerős stílusban mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával, az utóbbival vádolva az LMBTQ-közösség ismert szereplőit. Az ügyek kirobbantói furcsa módon a kormánymédiából ugrottak ki a leleplezések hitelesebbé tétele érdekében.