Csáki Judit

Ha Brecht parabolájáról, A szecsuáni jóember című, álkínai környezetbe helyezett darabról kell írni, magából Brechtből is abszolválni lehetne a feladatot, annyi bölcsességet mondott-írt össze róla. De lehetne úgy is, hogy a sok bölcsességről dobbantva oda jutunk, hogy milyen szegényes volt az ő képzelőereje, mert ami itt ma folyik, arra már szó sincs, nemhogy példázat. Hogy egy embernek - esetünkben Sen Tének, az utcalánynak - a puszta túléléshez (hogy a "jóemberségről" már ne beszéljünk) Sui Tává, kőkemény érdekérvényesítő farkasemberré kell válnia, mert az istenek, a Fény fiai hülyeségeket követelnek, ez ma már semmi. A ma kérdése az: életben tud-e maradni Sui Ta, aki mégsem bírja teljesen levetkőzni a "senteséget"?

Mácsai és csapata cikkekkel és reklámokkal próbál válaszolni a címben feltett kérdésre: Mi újság, múlt század? Ilyenformán a kommentár maradna rájuk (erről szól a drámairodalom mellesleg), abból kellene színházat csinálni. Nehéz ügy, és még csak egy adott műfaj korlátai sem szolgáltak nekik keretül, mint Benedek Miklóséknak annak idején a remek Budapest Orfeumban.

Ami idáig, tizenháromszor, szokásosan Gödöllőn volt - ahonnan állítólag nem politikai, hanem ízlésrokkantsági okokból -, kizsuppolták a művelődési ház színházából (amely afféle pesti fiókintézményként, vidéki és határon túli színházak főváros környéki játszóhelyeként is működött) Kapuszta Katalint, aki maga is intézmény. Vele vándorolt hát ez a fesztivál is a Bárkára. Gödöllőre meg kihévezett Géza a Barátok köztből, mert a polgármester a szappanopera gyártotta sztárokra bukik, mondják. Úgy szárnyal felfelé az ízlés, mint az életszínvonal.

Ilyenkor, évad elején az ember még teli van energiával, a bemutatók is lassan csordogálnak, ezért aztán jut este olyasmire is, amire egy hónap múlva, a torlódás idején már nem. Persze ha egy előadást Szikora János rendez a Tivoliban, ráadásul Cserhalmi játssza a főszerepet, azt akkor is meg kell nézni, ha Eric-Emmanuel Schmittnek, az írónak a nevét sem hallottam soha.

A huszonegyedik század első estéjén stílusosan színházban voltam, bár nehezemre esett ott lenni. Merthogy tényleg az a rémes múlt heti kedd, az volt ennek a szintén rémesnek látszó századnak az első napja. És, megint stílusosan, egy nagyon kortárs - bár múlt századi és halott - szerző darabjának ősbemutatóját láttam, Sarah Kane Megtisztulva című művét. Na hiszen.

Ha tudom, hogy az én évadomat Egressy Zoltán cirkuszdarabjával (Kék, kék, kék) nyitom a Bárkán,

AMagyar Nemzeti Cirkusz ugyanis nem fedi le a Záhony és Hegyeshalom közti "tengert", csak egy jókora parknyit a régi Boglárlelle közepén, a mai Balatonlelle és Balatonboglár között. Mellette amolyan szezonális vidámpark - drágább, mint a pesti, de rondaságban-sivárságban bírja vele a versenyt. Gokart, dodgem, rezignált póniló - ezerötszázból megúsztuk.

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.

Makrancos Kata úszik a levegőben. Új hullámra készül a feminizmus vagy a hímsovinizmus, vagy a majd-meglátjuk-micsoda. Egyet már láttam a beígért háromból, és mondhatom: ha ilyen a férfi, nekem inkább a női cölibátus vagy a nők. És most nem Kárász Zénóról van szó, hanem az ő Petrucchiójáról. A keszthelyi Festetich-kastély parkja azonban este kilenckor is gyönyörű; kár, hogy se büfé, se vécé, csak sok puha műanyag szék meg sok szúnyog.

Nem tudom pontosan, mi az a papsajt, de hogy nem minden papsajt, abban egészen biztos vagyok. Már éppen elúrhodik rajtam a kevélység, hogy micsoda mázlim van nekem a jobbára találomra kiválogatott nyári színházi előadásokkal, amikor egyszer csak beüt ez a papsajthiány, pedig az előjelek nagyon is papsajtra utaltak: Vidnyánszky, Esztergom, John Gay meg Háromgarasos opera.

Trükkös képződménye drámatörténetünknek ez a népszínmű: összeállt

Az úgy van, hogy május tájékán (pesszimális esetben októberben) alig várja már az ember az évad végét, és ezer meg egy dolgot tervez-szervez rengeteg szabad estéjére. Aztán megnéz két-három pocsék filmet (merthogy moziba jár szórakozni), majd sóhajtva körülnéz: hol nőtt ki a földből valami ház vagy vár tövében egy újabb nyári színház? És így köt ki Szentendrén, ahol három komédiás a Karnyónét ígéri neki.