Akárcsak a cirkuszt; igaz, itt a legdrágább jegy annyi, mint például a Madáchban a középárfekvés - plusz műsorfüzet ötszázért, a hülyének is megéri, annyi minden van benne.
Megtudhatni, hogy Richter József, az intézmény Jászai-díjas igazgatója egy igazi cirkuszügyi dinasztia feje. A dinasztia tagjai estéről estére a porondon bizonyítják, hogy érdemesek a tagságra, láthatja bárki. A gyökerek apai ágon a német Richter-cirkuszról szóló első, 1821-es feljegyzésig nyúlnak; anyai ágon a szintén német Renz-cirkusz az ős; van gyerek Flórián és Szebasztián nevű, a reménységet - tízéves, ha lehet - Jocikának hívják, ő pónilómutatvánnyal szerepel, és hátraszaltókkal távozik a porondról.
Minden piros-fehér-zöld,
és csillog-villog. Profi vállalkozásnak látszik az egész: itt adnak valamit a jó sok pénzünkért, de csak azért, még a vécét is, hiszen az is kerekeken gurul, tehát benzinköltsége van. A közönség főként németajkú, dagasztja is a honleány-büszkeség a keblem a cirkuszigazgatóné anyanyelvi, akcentustalan köszöntője hallatán.
Azt hiszem, én szeretem a cirkuszt. Sajgó, mégis kellemes emlékként őrzöm néhány évvel ezelőttről egy lerobbant, alig néhány kopott kocsiból álló társulat szentendrei-szigeti fellépésének emlékét; a fittyedt púpú, foltosan hiányos szőrzetű tevét, a szakadt kis korcsot, az éltes és termetes primadonnát az ő szakadt neccharisnyájában meg a lélegzetelállítóan ügyes késegyensúlyozót és -dobálót, akinek a kislánya mégis minden dobás után megremegett ott a furnírlemez előtt, és csak a tapsnál derült ki, hogy apuka egy szemmel céloz, merthogy annyi maradt neki, talán az ő apukájának egy sikertelen kísérlete után. Fellini filmjébe kívánkozott az egész.
Ez a Magyar Nemzeti Cirkusz, ez nem fellinis; inkább a Happy End kamerájára lenne méltó - persze, ha tényleg magyar lenne és nemzeti, nem csak így "voltaképpen". ´k ugyanis kifelé magyarok és nemzetiek, a külföldnek viszik jó hírünket - és ez azért más, ebbe belefér Robert Stipka, a cseh lóidomár a csodás fekete lovon, melynek tompora sakktáblaszerűen van nyírva vagy fésülve, együtt járják a keringőt, vágják a díszlépést, valakinek a helyében én ezt már rég lenyúltam volna a Parlament elé vagy valamelyik koronautazás kíséretébe.
Itt hibátlan a neccharisnya meg az összes kosztüm, sőt: drága és nagyszabású, emeli a produkciókat. Melyek között van nagyon ügyes és semmilyen is: a légtornászok ügyesek, tudják a duplaszaltót, pereg alájuk a dob. Szebasztián dobálódzik a karikákkal meg a buzogányokkal, a hétdarabos világszenzációt is megkísérli, és rövid időre össze is jön. Van egy Kiselevi család; hol négyen piramisoznak, hol ketten, apa és fia egyensúlyoznak, ez is tetszett, de hát a cirkusz, az mégiscsak az állatokról meg a bohócról szól.
A bohóc sajnos rossz,
de inkább nincs is: a közönségből toboroz fellépőket, aztán az ő ügyetlenségükön kéne nevetnünk, nevetünk is, de hol van ez a "van mááásik"-tól, aki most kapott szép kitüntetést.
Az állatok viszont jók - legjobb a csimpánz, persze. Lolának hívják, a műsorfüzet szerint kétszázas IQ-ja van; ezt nem tudom, de mindig csak az első sorban ülő férfiak ölébe veti magát, ehhez pedig manapság a százas biztosan kevés.
Szépek a tevék - négy van belőlük, a nyolc púpból hét délcegen áll, bár lehet, hogy ez semmit nem jelent, mindenesetre látszik, hogy jól tartják őket, ez nekem fontos. Van sok kutya, ők lufival fociznak a porondon, aki kapja, marja, a lufi durran, a személyzet hasal a kapuknál, hogy lepkeháló módjára néha bekapjanak egy-egy gólt - rendben van. Sandrát, a négy és fél tonnás elefántot maga a direktor nógatta addig, míg fel nem állt a kis porondra, meg még "kézen" is állt rajta, nem tudom, kapott-e dupla vacsorát, én adtam volna neki, olyan szomorúan nézett.
A fókák és a zebrák beteget jelentettek aznap estére, amikor mi arra jártunk - a műsorfüzetből tudunk létezésükről, remélem, felgyógyultak azóta. Nyilván az ő helyükre ugrottak be a breakes fiúk, akik vonaglanak-pörögnek fejen, háton, könyéken és mindenhogyan, de a cirkuszigazgató úr helyében én körülnéznék egy kicsit a Jászai Mari téri gyalogos aluljáróban délutánonként, hátha találok néhány még ügyesebb srácot.
És ha már amúgy is Pesten járnék, hát ellátogatnék a West End főbejáratához meg a földszinti középponthoz is, leülnék egy padra, és bámulnám néhány percig a komputer vezérelte
szökőkútból spriccelő vízkukacok
játékát. Aztán levenném a saját műsoromról ugyanennek a gyengébb változatát, amelyet most ugyan magyarországi újdonságként hirdetek, és némi zenét adok alá, valamint színes reflektorokat, de néhány percnyi nyugodt üldögélés és meditálás után rájönnék, hogy a cirkuszhoz ember kell meg állat, a technika önmagában kevés.
El akarom még mondani, hogy ebben a parádés repi-cirkuszban flottul működött a segédszemélyzet, Richter igazgató úr láthatóan szigorúan patriarchális famíliájában rend van, a néző mindenekfelett. Ezzel lehet büszkélkedni szerte a világon. Hát még ha valakinek annyi, de annyi esze van, hogy idejekorán levédette a Magyar Nemzeti Cirkusz nevet. Nehogy valaki kedvet kapjon hozzá.
Csáki Judit
