Csáki Judit

A civilizációs szintkülönbség sablonos és hálás drámai konfliktus: a görögöktől a szappanoperák írónak nehezen nevezhető szerzőiig eszébe szokott jutni mindenkinek. Az egyik fönt, a másik lent; aztán a közeledés során kiderül, hogy a civilizáció maga a sátán, az állati ösztönlét pedig a romlatlanság. Ennél alig valamivel összetettebb Michael Mackenzie A bárónő és a komorna című darabja, de Bérczes László rendező maga a megtestesült kételkedés. Ez sokat segít.

Magyar Narancs: Sok embernek rendező vagy, másoknak a Bárka Színház oszlopa, sokaknak tanár úr, nekem kritikus, szerkesztő, interjúkészítő. Ki vagy te most?

Forgách András, az egyszemélyes válogatóbizottság közel százhúsz előadásból választott ki összesen tizenhatot - hét nagyot és kilenc kisebbet. Ember nincs, aki teljesen jóváhagyná a listáját (én sem), de hát ez normális, azért ő, egyedül, hogy vigye a balhét, ha úgy alakul. Úgy alakult. De alakulhatott volna-e másképp?

Közeledünk ahhoz a legvégső ponthoz, amikor már egyszerűen nem lehet normális kritikát írni, mert bele van pofázva a szakmánkba, de nagyon. Most nem is a (kultúr)politikai gengsztervilágról akarok beszélni - arról majd alább vagy máskor -, hanem arról, hogy micsoda abszurd, amikor egyszerűen képtelenség hozzáférni a bírálat tárgyához. Vagy azért, mert - bár létrejött - nem létezik, vagy azért, mert olyan akadályok tornyosulnak elénk, amelyek lehetetlenné teszik az esztétikai megítélést.

Amikor a Vígszínház hatalmas színpadának mélyén feltárul egy ajtó, és a szikrázó fényben ott látjuk a két meggyilkolt asszonyt, amint a fejükre ömlik egy vödör vér - akár láttuk Tordy Géza győri Bűn és bűnhődés-rendezését, akár nem -, tudhatjuk, hogy itt egy régi-új dramaturgia működik, a külső és belső folyamatok kiragadott képeivel. Brecht és thriller, megőrizve-megszüntetve.

Ha az ember váratlanul mély igazságot, saját magára vonatkoztatható üzenetet vél felfedezni mondjuk abban a sorban, hogy "nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot", legjobb gyorsan egy baráti pszichológushoz fordulnia. Mutatis mutandis: a színdarabok és alkotók-nézők viszonylatában is ez a helyzet. Hogy tehát Petr Lébl, "a cseh színház Amadeusa", a prágai Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) rendezője belemerült Csehov Ivanovjába, majd 34 évesen öngyilkos lett, nem teszi búcsúlevéllé az előadást. És mégsem tudok másként gondolni rá.

Ide ruccan egy hétvégére vendégszerepelni Ljubljanából

Szégyellje magát, aki azt hiszi, hogy Kaszás Attilát, aki "másodállásban" a (kultusz)kormányzat nagy néha renitens pénzosztó szerve, a brutálisan (magyarul: fideszesen; pej.: várhegyisen) visszaállamosított Nemzeti Kulturális Alap éppen most pénzekről, azaz életről-halálról döntő színházi kuratóriumának elnöke, ez a poszt és aktualitás röptette volna egynémely lap címoldalára. Hiszen Szomory Hermelinjének a főszerepét, Pálfi Tibort játssza az Új Színházban.

Liliom - "dry Színpad, Krétakör Színház

"Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát, ámde Bicska Maxi rejtve hordja tőrét s pisztolyát", énekelték eddig a Koldusopera nyitó songjában, Blum Tamás fordításában. Ascher Tamás rendezésének lényege egy parányi különbségből kibontható: "ámde Maxi hosszú kést hord, mit a jó nép sose lát." Pisztoly nincs. A kést, amely egy elegáns sétabotban bújik meg, arra használja - egyetlenegyszer -, hogy kipattintsa vele a bilincset a börtönben.

"A kisfiú szeretne barátságot kötni egy madárral. Szívesen választaná a feketerigót, aki azonban azt hiszi, hogy így, fekete gúnyában nem tetszik senkinek. Hogy felhívja magára a figyelmét, az öreg festő ecsetjével kipingálja magát. Először zöld küllő akar lenni..."

Valamelyikünk elég rossz passzban van: vagy a színház, vagy én. Megyek egy hagyományosan jó színházba: dühöngés. Megyek hagyományosan jó színészekhez: unalom. Megyek jó rendezőhöz: harmadik pinceszint. És akkor fogom magam, és elmegyek egy rossz színházba ("lássuk, uramisten..."), ahová amúgy csak igen ritkán, mert tudom: csodák nincsenek. Hát, tényleg nincsenek, de legalább meg volt próbálva.