A teteje pedig az, hogy jó a népi zenekar (a nyíregyházi színházé), jó a Nyírség Táncegyüttes, melynek tagjai szeretettel és megértéssel fogadják maguk közé a táncot szintén jól játszó színészeket. A nóták és a táncbetétek rücskössé teszik a sztorit, akárcsak az operettben: leáll a történet, de lehet bámészkodni közben.
A lekváros réteg
maga a népszínmű,
melyben a vén bakancsos (Derzsi János) nem akarja, hogy egyetlen fia beálljon huszárnak (Bach-korszak!), mert akkor "ki fog kaszálni?" A kocsmáros, a tiroli jelmezbe bújtatott Gazsó György viszont nagyon akarja, hogy az ő dédelgetett, széltől is óvott, véletlenségből "lányomnak" szólított (ez már itt egy kicsi mák!) fiacskája helyett a csóró Laci fiú menjen a "csatapiacra", aki úgyis szerelmes az ő lányába. Hátha ott marad, és akkor sok légy van ütve egy csapásra.
Itt van tehát ez a vagyoni ellentét, jelmezileg a nemzeti ellentét, szövegileg az osztályellentét, mindez egy parányi elképzelt magyar falucskába gyömöszölve, ahol a polgármester jellegű kántor (Hetey László) lavíroz és pecsenyét sütöget a két tábor közt, a gazdag és idegen kocsmáros gonosz, a színmagyar paraszt agyafúrt és tiszta- szívű, mindenkivel csak jót tesz, ismeri az összes segítő népi praktikát, meggyógyít tehenet, gyereket, ami jön, és ha ő harangoz, még a dél is előbb van. És az ő legkisebb, egyben egyetlen fia (Róbert Gábor) pedig elnyeri méltó jutalmát, az idegen kocsmáros honosított Ilon lánya (Gerle Andrea) kezét, ami rá is fér, ugyanis az egyik karja ott veszett a csatapiacon. De a Magdeburgban született kocsmáros családi asszimilációját megsegíti még egy szál, az operettben is szokásos másod- avagy tükörvonal: a puhány Frici fiú (Egyed Attila), aki leginkább a spájzban érzi jól magát, váratlanul jobban kezdi szeretni a kántor Lidi lányát (Sándor Júlia), mint a sonkát meg a gombócot, és bár a darab vége felé egy hajtűkanyarban majdnem elviszi a lányt az öregedő, de mégiscsak jó karban lévő vén bakancsos, azért csak megtalálják egymást, akiknek muszáj.
Meg kell a szívnek szakadni, vagy bele kell halni a röhögésbe. Simon Balázs azonban úgy rendezte meg, hogy e két ambíció szépen egymásba fonódik, és ki-ki arra billen, amit jobban szeret - lásd flódni.
Van tehát néhány piros-fehér-zöldre mázolt szék, de csizmás-mentés és dáma-ruhás is, meg birkaszerű és puli alakú is. A szerelmesek rózsalugasban évődnek, a kocsmáros fegyvere egy
virtigli tulipánmintás baseballütő,
amellyel Gazsó oly parádésan üti el a műanyag almát, hogy csak na. Ez már minimum a diós réteg, de még nem vagyunk a legalján. Van reprezentatív mintavétel a magyar költészet színe-javából ("Laci, te! Jer ide!") meg kozmopolita utalás a francia forradalomra, amikor fölkel a magyar falu magyar népe az igazságtalan és szószegő kocsmáros ellen, de úgy fölkel, hogy szegény Gazsó csak hintázik ott a földön a kitömött fenekén és hasán, miközben a csaposlány piros-fehér-kék mintás konyharuhát lenget, és azt kurjantja, egyenlőség, testvériség, szabadság. Van kísértetjárás az éji erdőn, nemzeti nagylétünk megelevenedő, dicső alakjaival - egyik a húsz centi mély Csele-patakban lelte halálát, másiknak átdöfték a torkát galádul. "Pentameter!" - kiáltja a furfangos bakancsos a kocsmában: "Bús ökör az, s nem más, ki magában iszik - tartson velem!", ez már színtiszta mák, szerintem.
Mint tán e leírásból is érzékelhető, rengeteg a poén szövegben, játékban, táncban, énekben, Asztalos Adrien díszletében és Kárpáti Enikő jelmezeiben. Többnyire jók is. Jó az előadás tempója is, pedig mai fenéknek lehetne igen hosszú a három egyórás rész. (Dramaturg: az impresszumból ismerős Kovács Kristóf!) Nincs kispórolva, ami ilyenkor - népszínmű meg nyár - néha ki szokott lenni: a tartások-jelmezek mögül a figura (bár a Lidi lánynak kitalált horkantós nevetés - amilyent a Sandra Bullock is csinált mostanában a Beépített szépségben - kissé soknak hallatszik).
Mégis téved, aki azt hiszi, hogy Simon Balázs és az igen lendületes, jó állapotú és jókedvű színész- és táncoscsapat kigúnyolná itt akár a tisztességben megőszült népszínművet, akár a régi-új, patinás-csillogó népromantikát. Nem is tudom, hogy állják meg: itt voltaképpen beleélős játék folyik, igaz, nem a nemzeti gőgbe, hanem a színházba van beleélve.
Csáki Judit
