A Bárkának viszont jól jött ez a fesztivál; a talpra állás időszakában tolongott ott tout Budapest, és ők lelkes, kedves és profi vendéglátóknak bizonyultak. Ez jó és fontos, de végeredményben mellékes. A stúdiószínházak, az nem mellékes. Merthogy a mai magyar színház önkifejezési ambíciójának ez a legfontosabb terepe.
A nagyszínházhoz ugyanis jó ideje már a nézőtéri bejáraton közelítenek az alkotók - az igazgatók is. Azt fürkészik: mivel és hogyan lehetne megtölteni a széksorokat; a darabválasztáshoz használatos segédeszközök közé
benyomakodott
a kártya, az üveggömb,
de lehet, hogy még a tenyérjóslás is. A stúdiókba viszont változatlanul hátulról, az előadás felől lehet bemenni, egy-két nézőtér ugyanis a rokonokból, barátokból is összejön, utána meg vagy működik az utcai információáramlás, vagy nem. Aki tehát stúdiószínházi produkciókból válogat össze egy fesztiválnyit, jobb eséllyel pályázik babérokra.
Jár is egy-egy babérlevél az itteni válogatóknak: Kapuszta Katalinnak, Bérczes Lászlónak és Nánay Istvánnak. Utóbbi aztán átült a zsüribe Koltai Tamás, Vidnyánszky Attila és a román Marian Popescu kritikus mellé, hogy kiossza a kb. egy négyzetméternyi ingatlan ára díjakat, és kézfogással adjon mellé kóvedet is. ´k, a válogatók nem azért voltak jók, mert csupa remek előadás került ide, hanem azért, mert minden produkció láthatásának belső, sajátos oka volt. Hogy érthető legyek: én ugyan nem tartom remekműnek a Pinczés István rendezte debreceni Mrozek-előadást, az Özvegyeket, de ennek elsősorban a nagyot markoló, egyszerre filozófiai és irodalmi, groteszk és bohózati darab (minden csűrcsavarja, tekervénye és metaforája ellenére is) már-már banális kiszámíthatósága az oka; a rendezői megoldások és a színészi alázat előtt viszont szívesen kalapot emelek.
Amiként azt sem elsősorban Tasnádi Csaba rendezőnek rovom föl, hogy összedőlt bennem egy fontos mítosz; az nevezetesen, hogy Kornis Mihály Hallelujája, ez a színházi és egyéb élettörténetemben oly kulcsfontosságú darab egyszerre végtelen illékonyságában, finomabban szólva Zeitstück-mivoltában mutatkozott a nyíregyháziak előadásában, és zavaros, alig követhető, valamint passzé volt. De mégiscsak törni kellett a fejemet hazafelé: ennyire semmi ma már a mi sajátosan boldog gyerekkorunk?
Most olyan, mintha panaszkodnék, pedig nem: voltak itt jókora hullámhegyek is. És ahelyett, hogy kötelességszerűen végigszánkáznék az összes hegyen meg völgyön, megállok az egyik csúcson. A komáromi Jókai Színház emelte az ő Amadeusával. Pedig a darab, Peter Shafferé náluk sem volt mélyebb, mint Szolnokon, csak éppen Czajlik József, a főiskolás rendező nem is hitte, hogy az. Salieri drámája ez, akit Mokos Attila visszafogottabb alakításában porig sújt a felismerés, hogy az ő nem mindennapi, Isten szolgálatára ajánlott és ehhez a megfelelő aszkézissel és boldogtalansággal társított tehetségét és életművét a zseni Mozart oda se hederítve, a versenyzés legcsekélyebb szándéka nélkül, mintegy mellesleg "leteszi a polcról". ´ pedig, az egyetlen értő, pozícióit kihasználva tönkreteszi vagy csak hagyja tönkremenni - az ifjú géniuszt. Az előadásnak fantasztikus Mozartja akadt Ollé Erik főiskolás személyében. A fiatalembert alighanem jól telibe találja a zsigerileg zabolátlan és zabolázhatatlan, belülről vezérelt zeneszerző szerepe. És ha Mozart fantasztikus volt, hát a Constanzét játszó Vincze Emőke - szintén főiskolás -
egyenesen
robbanásszerű tünemény
A hagyományosan mellékszerep Mozart-feleség általa felnőtt a két férfifőszerep mellé, és egy, Shaffer szempontjából "gondolta a fene" típusú saját drámával ajándékozta meg a közönséget. Díjat is kapott érte, ahogy jár.
Aminthogy járt a díj Horváth Csaba Csodálatos mandarinjának is, amely itt is, immár hagyományosan, hála Bartók szelleme felkent védőinek, zene nélkül ment, de most is elragadta a közönséget, ha nem is egyenest a mennyországba, inkább a poklok felé.
És ugyancsak megérdemelten lett díjazott a sepsiszentgyörgyiek Kasimir és Karolinéja; Ödön von Horváth drámáját Bocsárdi László rendezte. Lassan kibomló, mélyre hatoló előadás volt, melyet finoman, cseppet sem nyomulósan foglalt keretbe a vurstli-világ, a társadalom mintegy; hagyta megtörténni és hatni a kisemberek szívszorító semmi-drámáját, azt, amely vurstliban vagy másutt rossz vagy csak tévesztett döntéseink nyomán mindannyiunkkal megtörténik olykor. Hogy ott állunk megfürödve.
Az emelt pódiumra szerkesztett, trükkös járásokkal, festett reklámokkal teli körfüggönnyel megsegített tér, Bartha József munkája, a jelmezzel együtt magamutogató hivalkodással indított, majd puszta használati térré szerényedett: megtalálta a helyét a színészek szemérmes, lassan láttató játéka mögött.
A Schilling Árpád rendezte Liliom saját otthonából, a Thália régi stúdiójából "szólt át" egy díjért, a Kompánia Színházi Műhely meg az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon fődíjat nyert produkciójával, a Don Perlimplín és Beliza szerelme a kertben című García Lorca-darabbal színesített. Házhoz jött a kaposvári trouvaille-előadás is: a két helyszínes Mennyország, Árni (!) Ibsen darabja. A kint és bent szimultán játszódó produkciót kétszer abszolválják, hogy mindkét oldalról megszemlélhessük: aki a szobát látta az első felvonásban, kíváncsian fürkészte a kinti hangokat, majd a második felvonásban a kinti hangokhoz tartozó játékot nézve a jól értesültek nyugalmával követhette, mi is történik odabent.
Jó játék ez, de semmi több
Technikai kihívás, melynek két rendező igyekezett megfelelni (kint Réthly Attila, bent Keszég László) és hat színész. A darab nem igyekezett.
A Coda a kóda - a TranzDanz Kovács Gerzson Péter és Vámos Veronika - produkciója egy triptichon része, melyben a tánc, a mozgás valójában befelé, az állás felé igyekszik; olyan dimenziókba, amelyek a parányit, az aligot, az éppenhogyot növesztik naggyá. Díjat érdemelt ez is.
Na, ilyen az, ha nem akar listázni az ember, egyszer csak azon kapja magát, hogy mindössze egy versenyprodukciót hagyott ki, ez meg már ciki; hát akkor fussunk neki. Alighanem én vagyok az egyetlen - az úgynevezett szakmából biztosan -, aki a világon semmi jót nem tud mondani Pintér Béla A sehova kapuja című előadásáról, legfeljebb csak azt a határozottan színházon és esztétikán kívüli tényt, hogy le van rántva a lepel a szekták belvilágáról. De ha a színház vagy az esztétika körén belülre merészkedem, harmatgyenge, darabnak alig nevezhető állványzatot - hogy már tákolmányt ne mondjak - és sok-sok dilettáns jelenlétet látok. Nem nekem készült ez, nyilván.
Nem úgy, mint a spenótos szendvics.
Csáki Judit
